Minden ami tudomány

[Saphira]

Hmm, mitől lesz boldog az ember? Szerintem igazából bármi boldoggá tudná tenni. Ahogy te is mondtad: a jelen. Mert abban mindig van valami szép, valami jó. Az életet csak a múlt és a jövő keseríti meg. A múlt azért, mert már nincs és lehet érte szomorogni, a jövő azért, mert még nincs. Az ember szerintem alapvetően boldog. A kisgyerekek boldogok. Ők azok, akik tudják értékelni a jelent. Akik még nem foglalkoznak az idő további távlataival. Az embert inkább csak megfertőzi az idő, folyton lerakja rá a szennyet és a terhet, ami miatt boldogtalannak érzi magát. Pedig, ha azt néznénk, mindig lenne okunk egy igazi boldogságra.
       
     Ha például egy forró sivatagban sétálnánk víz nélkül, szomjasan a nap tüzétől felforrt agyvízzel, még akkor is lehetünk boldogok. xD Elvileg, ha nem gondolunk a gonosz jövőre, hogy két perc múlva odasülünk a homokhoz, akkor örülhetünk annak, hogy élünk.

     Na oké, komolyra terelve a szót. Az ember szerintem soha nem lehet igazán boldog. Ez talán az emberi lét bonyolultságából adódik. Vagy inkább a fogyatékosságából. Elvégre szerintem nagyon ritka az ember, aki mindennel elégedett lenne. Szó szerint egy sincs. Mindig kell valami kapzsiságunkból adódóan. Magyarán aki nem szerez meg mindent, amire vágyik, az nem lehet igazán boldog. Lehet boldog, de igazán boldog nem. Mindig ott fészkelődik majd agyában a gondolat, hogy: "nekem is lehetett volna olyan, nekem miért nincs, én miért nem?"
És ez folyton beszennyezi a boldogságot.

    Persze, vannak pillanatok, amikor nem. Sétálok a kutyámmal például (Okééé, nem tudtam jobb példát -.- ), aki csinál valami vicceset, jót vagy éppen jólesőt, amely miatt egy pillanatra elfelejthetek minden rosszat, igazából csak arra gondolhatok. És ez nem csak kutyasétáltatásnál lehet, bármely apró dolognál. De ez nem boldogság. Ez inkább öröm. Amely viszont pillanatnyi.

      Szóval az igazi boldogsághoz egy olyan világ kell, ahol minden megvalósul. Szerintem az emberi képzelet pont ezért hozta létre a Mennyországokat, Utópiákat. Mert a sok élettől megnyomorodott ember egyszerűen vágyott a boldogságra, amit nem érhettek el önhibájukon kívül és miatt.
És a keleti bölcsek talán pont ezt valósították meg. Belső világukban hoztak létre egy Mennyországot, sikerült legyőzniük vágyaikat, amely a romlás felé hajszolja őket. Ezáltal elérték az igazi boldogságot.

     Ja, és hogy most teljesen ellentmondjak magamnak, én bevallom, meg vagyok elégedve életemmel, a jelennek élek (már amikor) és boldog vagyok. 


     Nekem egyébként egy nagyon ostoba kérdés jutott eszembe, ami miatt kérlek ne nevessetek.
Valószínűleg választ sem tudunk rá adni, mert szerencsére nem vagyunk olyan helyzetben, hogy gyakorlatilag is megtapasztaljuk ezt, de azért érdekelne mit gondoltok a dologról.
Szóval.
    Általában amikor ilyen álmatlan éjszakám van - mert a kutyám kitúr az ágyból, a falhoz présel, rossz álmaitól kínzottan visítozik, vagy éppen horkol, mint egy tüdőbajos öregúr - szoktam gondolkodni ilyen alapvetően jelentéktelen dolgokon. De a minap észrevettem - a nem is oly meglepő dolgot - hogy minden gondolatom olyan, mintha elmondanám szavakkal, mintha valaki mással osztanám meg, csak éppen nem ejtem ki a számon. Ez egyébként akkor nagyon feltűnő, ha kirándulok valahol egyedül. És amikor az ember egymagában sétál az erdőben, vagy adjisten egy hegyen, ahol nem jár senki más és néma, holt csend veszi körül, elég érdekes dolog a gondolat. Néha, ilyenkor annyira belemerülök a "saját világomba", hogy nem tudom eldönteni, hogy ott, az üres erdőben, ahol sehol egy ember, senki nem követi lépteimet, és nem hallok egy árva emberi hangot sem, vajon kimondtam-e hangosan gondolataimat, illetve csak gondoltam rá.
Ott már elmosódik ez, talán a csend és a egyedüllét okozza. Bár lehet, hogy ez csak az én sajátos pszichológiai problémám.

    Mindegy, a lényeg nem ez, hanem hogy ilyenkor ugye szavakkal gondolkodunk. Meglátunk egy almát, és azonnal eszünkbe jut általában valami hasonló:
"Piros."
"De szép nagy!"
"Na, ez biztos nem bio..."
"Éhes vagyok."
Stb.

Mind, mind szavak, a nyelvhez köthető hangok és szerkezetek. És akkor a kérdés: vajon hogyan gondolkodik egy olyan személy, aki életétől kezdve süketnéma? Soha nem tanulta a nyelvet, soha nem beszélte, sőt, nem is hallotta. Milyen gondolatai lehetnek vajon?

    Aztán a másik dolog. Éppen most néztem egy dokumentum filmet arról, hogyan tudnánk élhetővé tenni a Marsot. Szépen levezették, hogy száz évig kellene melegítenünk, hogy kialakuljon a megfelelő légkör, aztán már a kezdetleges növények megélhetnének, ezáltal oxigént termelve, amely lehetővé tenné a magasabb életformák (ember, állat) fennmaradását a bolygón.
A filmben elhangzott pár kérdés is, amire tulajdonképpen két ellentétes választ is adtak, valószínűleg a különböző személyiségek, felfogások miatt is.

Az elhangzott mondatok, érvek:
   "A Mars és a Föld évmilliók óta cserél kődarabokat, amiken mikrobák is utazhattak. Így a Földi élet a Marsról is származhat, vagy fordítva. Ha azonban a Marson a kőzetekben lefagyott baktériumokat, őslakókat találnánk, akkor hogyan kezelnénk őket?
Ha valóban élnek ott, akkor sterilizálnunk kell az űrszondák roncsait, mivel ezek évszázadokkal később is Földi eredetű baktériumokat hordoznak. A Marsot pedig meg kell tartanunk a Marslakóknak."

A másik válasz: "Én ezt nem tartom helyénvalónak. Az emberek érdekeit - s nem csak az emberekét, hanem állatokét, növényekét kell néznünk - nem pedig holmi baktériumokét."

    Ti melyik érvet találjátok helyénvalónak?
És ha ennyire megvalósíthatónak gondolják a Mars idegen eredetű földiesítését, betelepítését, miért tiltakoznak kézzel lábbal, ha bárki felhozza, hogy a Földön is lejátszódhatott hasonló módon az élet létrejötte. (Én nem gondolkodom ekkora távolságokban, így nem is állítom ezt. Csak feltűnt.)

Aztán egy másik gondolat:
   "Szerintem jó dolog növényeket, állatokat telepíteni a Marsra. Nem kell megvárnunk, míg ott is ilyen hosszú folyamattal kialakul az élet, mint itt."

Ez utóbbi egyébként nekem dologból is vérzik. Ugye, megvárnunk nem kell, de meg kéne. Az ember nem mindenható. Nem Isten. Ezzel azonban megpróbál az lenni. Egy egész bolygónyi életről akar saját maga dönteni, már pedig ő mégsem olyan tökéletes, mint a természet. Ez ugyanis nem végez selejt munkát, nem ront el semmit, nem fecsérel és pazarol. Mi viszont igen. És nagy esélye lenne, hogy selejt munkát végzünk. Az ember ne játsszon Istent. Így is több száz éve tetszeleg egy Álisten szerepében, de még annak is gyengének bizonyul... Legalábbis szerintem.
De azért már elképzeltem (Feonak is mondtam, haha megemlítettem a neved.  ) egy olyan jelenetet, hogy az anya gyermekét tanítgatja, és mutatja neki és égbolt csillagait, bolygóit... Mindegyikre rámutat, minden fényes pöttyről mond egy régi mondát, elmeséli történetét... Aztán mutatóujja megállapodik egy távoli, alig látszó, halványan fénylő ponton... És az anya elmesélné gyermekének, hogy az ott a Föld. A hely, ahonnan jöttünk.
Aztán 5000 év múlva, amikor is a marsi ember már nincs mindennek tudatában, egy őrültnek vélt tudós felveti, hogy az ő származásuk idegen eredetű és más bolygóról jöttek... A többiek azonban kinevetik, bolondnak bélyegzik, majd öngyilkosságba kergetik. xD

    Ja, és igen, ismeri valaki ezt a könyvet?
http://www.scribd.com/doc/17463618/Komjathy-Istvan-Mondak-konyve-rovas-
Nagyon jó, mindenkinek csak ajánlani tudom! Főleg azoknak, akikkel a rovásról írtunk. Én már kétszer elolvastam. Jó gyakorlásnak is, és egy "mesés olvasmánynak".

A vákuum nem üres? :'D
Oké, Síró, nem filozofálgatunk ezen.
Egyébként ha már abszolút semmi valójában a minden, mit gondoltok az antianyagról? Az is érde.... Oké, befejeztem. xD

[Shiro]

Saphi-chan, mi volt a film címe, ha tudsz, akkor adnál hozzá letöltési linket, vagy ha a tévében volt, akkor melyiken, hátha ismétlik?

A gondolatos dologról.
Előfordult már veled hogy egy gondolat a fejedben  mikor megjelent nem társult hozzá se kép se hang, sem érés se semmi hanem egyszerűen csak tudtad, hogy az a gondolat mit jelent?

Szerintem a gondolat olyasmi amit nem tudunk megmagyarázni, de tudjuk mi az.
Olyan mintha nem lenne, de mégis van.

Szal szerintem a gondolat valami olyasfajta információ aminek felépítését, lényegét alapvetően nem tudjuk értelmezni, csak értjük, és miközben megértjük az elménk átformálja olyan vizuális jelekké, vagy érzelmekké, amit már értelmezni is tudunk.

Vagyis egy süketnéma esetében szerintem, olyan vizuális formában fog megjelenni az az alma, mint ahogy ő az elméjében értelmezni tudja az alma fogalmát. Lehet képként, lehet egyfajta érzésként, ami lehet egyfajta pillanatnyi öröm, vagy az alma íze, vagy lehet nála tiszta formában jelenik meg a gondolat mentesen bármiféle vizuális tulajdonságtól.

[Gdat88]

No. Először a könyvről. Ez ritka fárasztó volt.
Tudok rovásírni, de kb. úgy olvastam ezt mint ahogy egy elsős kisgyerek szokott olvasni.

Úgy gondolom, hogy az egó a forrása minden szomorúságnak. Kapcsolatokban szokott ebből a legszebb bonyodalom lenni. Csak két megvilágosodott ember között alakulhat ki szerintem szerelem. Akik feltétel nélkül szeretik a másikat, nem pedig azért mert értéket akarnak elvenni a másikról.

Pedig ez megy. A férfiak azért szeretik a nőket, mert ha egy szép nőnek tetszenek akkor ők menők. Elismeri őket a külvilág és akkor ők már értékesebbek mint a többi ember. Ez egy elég primitív dolog. A másik oldalé már kicsit bonyolultabb.
A nőkkel ugyanez a helyzet csak ők nem kinézetre, hanem más értékre mennek. Azt keresik egy férfiban, hogy szabad legyen, ne függjön más véleményétől, hanem önmagában legyen boldog, ne akarjon megfelelni senkinek. Akiben ez nincs meg az taszítja a nőket, akiben megvan az vonzza. Mert ők azt várják, hogy egy ilyen ember ismerje el őket. És akkor ők is értékesebbnek érzik magukat. És akkor boldogok. De ez nem boldogság, csak függés.

Ugyanúgy függ az ember attól, hogy az iskolában/munkahelyén mit gondolnak róla. Sok csaj azért tollászkodik órákat a tükör előtt, mert nem érezné magát értékesnek, ha az utcán nem bámulnák meg.
A politikai vitákban is kb  10%-szól valós problémákról és 90% arról, hogy mi legyünk az okosabbak ne pedig a másik, mert hanem hülyének néznek minket és akkor rosszul érezzük magunkat.

El kell hagyni az egót. Nem függeni tőle. És akkor lehet a mostra figyelni. Nem könnyű dolog.  
Szerencsére úgy érzem, hogy egyre inkább megy. de sokat kell még fejlődni ehhez.

---

Menjünk a Marsra, kit érdekelnek a baktériumok.
Nem hiszem, hogy ezzel Istent játszana az ember. A fejlődés része. Jó az.

[ATON14]

De a minap észrevettem - a nem is oly meglepő dolgot - hogy minden gondolatom olyan, mintha elmondanám szavakkal, mintha valaki mással osztanám meg, csak éppen nem ejtem ki a számon. Ez egyébként akkor nagyon feltűnő, ha kirándulok valahol egyedül. És amikor az ember egymagában sétál az erdőben, vagy adjisten egy hegyen, ahol nem jár senki más és néma, holt csend veszi körül, elég érdekes dolog a gondolat. Néha, ilyenkor annyira belemerülök a "saját világomba", hogy nem tudom eldönteni, hogy ott, az üres erdőben, ahol sehol egy ember, senki nem követi lépteimet, és nem hallok egy árva emberi hangot sem, vajon kimondtam-e hangosan gondolataimat, illetve csak gondoltam rá.
Ott már elmosódik ez, talán a csend és a egyedüllét okozza. Bár lehet, hogy ez csak az én sajátos pszichológiai problémám.

    Mindegy, a lényeg nem ez, hanem hogy ilyenkor ugye szavakkal gondolkodunk. Meglátunk egy almát, és azonnal eszünkbe jut általában valami hasonló:
"Piros."
"De szép nagy!"
"Na, ez biztos nem bio..."
"Éhes vagyok."
Stb.

Mind, mind szavak, a nyelvhez köthető hangok és szerkezetek. És akkor a kérdés: vajon hogyan gondolkodik egy olyan személy, aki életétől kezdve süketnéma? Soha nem tanulta a nyelvet, soha nem beszélte, sőt, nem is hallotta. Milyen gondolatai lehetnek vajon?
    

Érdekes kérdés, és sztem ez is kapcsolódhat ehhez:

Hogyha valaki vakon születik meg (nem tudom lehetséges-e, de nem lehetetlen),de más fogyatékossága nincs, akkor ő a világból semmit nem lát, nem látott és valszeg nem is fog látni. És mondjuk a "normális" emberek között él, és azt mondja neki valaki: nézd, milyen király Ferrari (mondjuk ez bunkóság, de nem ez a lényeg), akkor ő mi képzel el? Vagy ha azt hallja, hogy, elkéne menni Párizsba mert az egy szép város és ott az Eiffel torony, akkor mire gondol?
Az ő vaksága miatt nagyon sokmindent el se tud képzelni, bár kicsiben ha megtapogatja a tárgyat, lesz róla fogalma, de ez akkor is nagy szakadék.
Vagy ha visszaemlékezik valamire. Mi, látók, az emlékeinket "kivetítjük a szemünk elé" (vagy valami ilyesmi), de ő akkor is csak a hangokat hallhatja (vagy szagokat, tapintásokat érezhet).
Tehát szerintem a látás lehet a legagyobb áldás és átok is egyben, mert ha elveszíted, vagy nem is rendkezel vele, nagy hátrányba kerülsz.
Persze élnek vakok és közöttük is vannak boldogok (), főleg a mai modern dolgokkal már nem feltétlenül annyira hátrányos helyzetűek [de persze azok(nem rég láttam tv-ben, hogy egy vak férfit és a vakvezető kutyáját kitessékeltek egy üzletből, mert tilos állatokat bevinni   )] de azért akkor is ott marad az a szakadék

ui.: bocsi, álmos vagyok és amúgy se tudok valami jól fogalmazni, de lényeget talán sikerült leírni, de lehet hülyeség az egész..  

[Gdat88]

Nem hiszem, hogy ez annyira érdekes téma. Hogy mit gondol egy vak a dolgokról. Mindenki a saját tapasztalatai alapján gondolkodik valamiről. Sokan például ha meglátna egy kampós orrú, irritáló hangú, magas volt miniszterelnököt, akkor idegesek lesznek. Ezzel szemben ha egy japán látja meg aki soha nem hallott róla nem köt hozzá érzelmeket meg egészen más szempontból tekint rá. Kevesebbet lát meg belőle, nem véleményezi úgy az információi alapján vagy esetleg saját gondolatokat tesz hozzá.

Ugyanez lehet a helyzet pl egy vak esetében is. Tudja, hogy létezik az a bizonyos dolog (pl. egy kocsi), csak kevesebb dolgot tud róla, mint aki látja esetleg hozzákapcsol olyan képzeletbeli részleteket, amik nincsenek is ott.

[Saphira]

    Nos, nem szeretem, amikor az élőlényeket - legyen az ember, vagy állat - hormonok által irányított, beprogramozott robotoknak tekintik. Ugyanakkor az én szememben a szerelem csak biológia. Lehet, hogy azért, mert most nem vagyok szerelmes. Ha az lennék, biztos másként látnám a dolgot. Olyankor természetes, hogy bizonygatja az ember, hogy ez a sors elrendelése, az élet akarata és hasonlók.
De szerelemből nem lehet kapcsolatot fenntartani. Szeretetből és megértésből lehet. És itt becsusszan egy újabb fogalom: a szeretet.

    Visszatérve a témához. Ha biológiának tartjuk a szerelmet, akkor végül is nem teljesen helytálló, amit mondtál Gdat. Elvégre az ember azért "szelektál", mert bizonyos ősi ösztönök is vezérelhetik. Ha valaki meglát egy szép nőt, és egy roskadt, gyenge, ragyás, nyomorék lányt, akkor egyértelmű kit választ. Persze vannak érdekes dolgok, egyéni értékek, mely mindenkinél változik. Ezt valaki valami felsőbbrendű dolognak, valaki biológiának nevezi. Kinek mi.
Szerintem, ha valaki azt mondja: szerelmes vagyok beléd, akkor közöl egy mulandó dolgot; valamit, ami el fog tűnni, amit csak hirtelen felgyúlt lángok tartanak életben. Ha viszont azt mondja: szeretlek, az - nekem legalábbis - sokkal másabb. Egy időtlen, végtelen dolgot közölnek vele.
A szerelem inkább csak egy eszköz, egy biológiai eszköz, hogy megismerhessünk vele olyan embereket, akiket később mindennél jobban szerethetünk. (Jó esetben...)
És a szeretet már nem csak biológia. Az már tényleg valami... valami nem tudom mi. xD De például senki sem biológia miatt szereti az anyját, sem a kutyáját, sem a barátját. Más tartja őket összes. És ez az, amely egyáltalán nem önző.

    Mondjuk nem igaz, én önző vagyok így is. xD Féltékeny vagyok és önző, tehát ugyanott tartunk, hogy megint nem lehetek boldog, mert ilyen alacsonyrendű érzelmekkel dulakodom. xD A francba.

    Szóval ezzel csak azt akartam mondani, hogy a "hogy néz ki a fiú, szép-e a lány" dolognak szerintem teljesen más jelentősége van. És igazából szerintem az is fontos... Nekem ne mondja senki, ne ítéljek első látásra. Ítéltem mindig és ítélni is fogok. És mindig bejött.

    A másik dologról igazad van. Mindenki csak azért tollászkodik, hogy másoknak megfeleljen. Kimehetnék én bármilyen ruhában és kinézettel, ha nem félnék, hogy megbotránkozást keltek az emberekben, esetleg hülyének gondolnak. Ilyen szempontból egyébként a társadalom, maga az emberiség által felépített rendszer egy börtön. Hiszen mi joguk van nekem megtiltani bármit? Mi joguk van ahhoz, hogy pénzért árulják a földet? Mi joguk van bármit kötelezővé tenni nekem? Semmi. Egyszerűen megköveteli a társadalom, és vagy beilleszkedünk, vagy kivonulunk az erdőbe remetéskedni. Kár, hogy az ember nem tud más ember nélkül élni, mert megőrül... Kivéve, ha olyannyira hisz Istenben, hogy túlszárnyalja az emberek hiánya keltette űrt...

Hm, na most ezek nem jöttek a témához, de kezdek én is álmos lenni. Szóval inkább megyek...

Gdat, mi bajod a könyvvel? xD Szerintem nagyon jó. Megsúgom, kezdetben én is úgy olvastam, mint egy ovis... mire a végére jutottam, már nagyon ment a dolog.

------

Okééé, lehet a szerelem sem biológia. Na ennyit a határozottságról.

[Gdat88]

Okééé, lehet a szerelem sem biológia. Na ennyit a határozottságról.

Szerintem ezt főként a pszichológiával lehet összekötni. És nem szabad összekeverni a másiktól való függéssel. Mert az általános definíció ami szerint az emberek gondolnak a szerelemre az az.

"Szükségem van rá, hogy boldog legyek."

Itt totálisan nem számít, hogy mi van a másikkal, még ha be is magyarázza magának az ember, hogy bezzeg ő mindent megtenne XY-ért. Az egész csak arról szól, hogy magához láncolja a partnert, hogy "használni" tudja.
Ha valaki igazán szereti a másikat akkor tök mindegy kivel van, csak az számít neki, hogy a másik boldog legyen. De ehhez hatalmas önbizalom kell. Az kell hozzá, hogy az ember egyedül is ugyanolyan boldog legyen (amikor éppen nem simogatja senki az egóját), mint egy kapcsolatban. Ráadásul pont ez az a hozzáállás amivel a másik fél ott is akar maradni az ember mellett.

A tao te kingben van egy kedvenc idézetem ami erre is nagyon jól ráillik.
A bölcs:tett nélkül cselekszik, szavak nélkül tanít; a dolgok előlépnek, ő nem vonakodik. Meg nem tart, meg nem ragad, nem félt - s minden vele marad.

Csernus írt amúgy erről nagyon jó dolgokat. Először azt hittem, csak egy idegbeteg kiabálós ürge. De hatalmas arc.

A szerelem inkább csak egy eszköz, egy biológiai eszköz, hogy...

Szerintem ami biológia eszköz, az inkább csak vonzalom. Az könnyen fellángol és kialszik. Tényleg csak egy ilyen figyelemfelkeltés jellege van.

Kár, hogy az ember nem tud más ember nélkül élni, mert megőrül...

Kéne tudni szerintem. Megéri kifejleszteni azt a képességet magunkban, hogy szabadok legyünk. Utána sokkal könnyebb az élet. Persze ez nem jelenti azt, hogy el is kell menni remetének. De a képesség az legyen meg, hogyha elmennénk, akkor is elégedettek legyünk.

 ---

A könyvben nem jutottam sokáig, mert tudom olvasni ugyan, de nagyon megerőltető.

[Aes Sedai]

Ugyanakkor az én szememben a szerelem csak biológia.

Ezen már vitáztunk egyszer, látom javarészt maradt a régi álláspontod továbbra is.   Mondjuk nem lep meg, mert lehet, hogy igazad van, és csak én vagyok akkora babonás, hogy ezt nem tudom elfogadni. (A "babonás" szót itt az un. felvilágosodás (ti. elsötétedés) óta elterjedt értelmében használtam.)

Leírom a véleményemet, hátha érdekel valakit:
Számomra a szerelem és a szeretet is mindig lelki kötődésű. Mindig. A testi és a lelki világ elválik egymástól az én szememben. A szerelmi vonzódás a lélekből ered. Még a testi vonzalom (a szép emberek szeretete) is lelki eredetű: a lélek keresi szépséget, mindenben, az anyagi világban is. Mint ahogy ha tetszik pl. egy szép táj, vagy festmény stb. ami anyagi dolog, ott is a lélek reagál igazából, nem a test. Az embernél meg főleg így van: ha valaki szerelmes lesz a másikba, akkor az a lélekből ered: a lelke szépnek látja a másik embert: testileg és lelkileg is. És ezt bizonyítja, hogy a két dolog hatással is lehet egymásra: pl. valaki nem tetszik igazából, megjelenésre, de ha megismerem a jellemét, és megszeretem, akkor a végén fizikailag is megtetszik. Ugyanez meg van fordítva is: megtetszik valaki fizikai megjelenésében, és ezért megismerkedek vele, aztán, ha valóban olyan amilyennek elképzeltem megszeretem. És ugye előfordulnak olyan esetek is, amikor a kettő egyből összhangban van. Ilyenkor a lélek sokkal élesebben reagál, egyfajta furcsa "felfedezés öröm-érzet" jelenik meg benne. És ilyenkor jöhet a "szerelem első látásra".
Persze mind emögött jelen van azért a biológia is: fajfenntartás  stb. De ez az én szememben Isten akarata. Úgy teremtett meg minket, hogy a lélek irányítása mellett is fent maradjon a faj.

Szerelem és szeretet: a szerelem valóban egyfajta kiindulópont. Elindít a szerelem felé vezető úton két embert. Persze a szerelemből kifejlődő szeretet mindig más, mint a szeretet csak úgy általános értelemben. Valami mindig marad a szerelemből is. (Már ha nekem van igazam, és nem csak biológia az egész, de nem az. )


Isten (legyen az akármely vallás szerinti is), adott magából valamit az embernek. Ez pedig a lélek, az ami az isteni bennünk, ami képes az anyagi világon túl is reagálni, ami képes kapcsolatba lépni azzal is, amit a szemeinkkel nem látunk.

Nah elég a vallási szövegből (vagyis valami hasonlóból) Így is jó hülyének leszek nézve xDD

[STM]

Nagyrészt hasonlóan látom, csak még romantikusabban, és szélsőségesebben, úgyhoyg az én szemszögemből semmiképpen.

[Saphira]

Kár, hogy az ember nem tud más ember nélkül élni, mert megőrül...

Kéne tudni szerintem. Megéri kifejleszteni azt a képességet magunkban, hogy szabadok legyünk. Utána sokkal könnyebb az élet. Persze ez nem jelenti azt, hogy el is kell menni remetének. De a képesség az legyen meg, hogyha elmennénk, akkor is elégedettek legyünk.

Teljesen magányosan nem tud élni. És itt a magányt úgy értem, hogy soha nem találkozik emberrel. Egy pillanatra sem. Nem beszélheti senkivel, nincs senkije. Érdekes módon ugyanez játszódik le nemek esetében is. Férfi nem tud nő nélkül élni és fordítva. Azt hiszem volt már erre valami biológiai kutatás is, legalábbis tanultunk róla. Azok voltak az egyetlenek, akik nem őrültek meg az ilyesfajta magánytól, akik vallási töltetből utaztak egy elhagyatott szigetre, magányos kolostorba egyedül, és élték le ott egész életüket. Elvileg azért, mert nekik a hit olyan erőt adott, hogy nem voltak egyedül. Mindig velük volt Isten. (Bármely vallás Istenéről is legyen szó) Így tulajdonképpen soha nem voltak magányosak.

Hú, Aes ez nagyon szép lett.
Igazából nekem nincs kiforrott álláspontom ezt illetően. Folyamatosan, kedvemtől függően változik, olykor nap mint nap. 
De most ezzel a hozzászólással... elgondolkodtattál.
STM, most már kíváncsi vagyok a tiédre is. 

[Aes Sedai]

Ha elgondolkodtató lett, az azt jelenti, hogy már megérte megírni.

Am számomra egy fontos bizonyíték a szeretet, szerelem lelki eredetére az, hogy ebből hiányzik az anyagi világ ciklikussága. Ha megnézed, minden, ami az anyagi világban van, az emberi élet mintájára van tervezve. Születés, öregedés, halál. Így működik minden. Nem csak az élők, de az élettelen anyag is. A hegyeik, a völgyek, a csillagok, sőt, mai tudományos álláspont szerint az Univerzum teljes anyaga is így létezik. Megszületik, él, majd meghal. Továbbá, az ember a világot is ilyenné formálja: a nemzetek, az eszmék, a vallások, ezeknek mind van gyermek, ifjú, felnőtt, és idős kora, majd a végén elvesznek.

Azonban a tisztán lelki dolgok mások: ezek örökkévalóak, nincs ilyen ciklusuk. Vegyük pl. a vallást. Az ember által teremtett vallások (ez alatt egyházakat, vagy tanok rendszerét kell érteni), emberi módon léteznek, születnek és meghalnak. Mert ezeket az emberek az anyagi világban teremtik meg. Templomokat építenek, szobrokat állítanak, könyveket írnak. És ezek meghalnak egyszer. De maga az istenhit (ami nem egyenlő a vallással) megmarad. Mindig jön új, mindig jön más. Ha a világ összes templomát lerombolnák, összes vallási könyvét elégetnék, az emberek akkor is visszatalálnának Istenhez, legfeljebb más néven hívnák, másként szólnának hozzá. De a hit megmaradna. Mert az a lélekből ered. És ezért nem vehető igazából el. A bolsevizmus alatt megpróbálták. Lerombolták a templomokat, elégették a könyveket, megölték a papokat. Sok ember ezzel elveszítette a hitét, de mások megmaradtak nála, pedig ezzel sokszor az életüket tették kockára. És a hitetlenné váltaknak sokszor a gyermekei, unokái, akik már egy másik rendszerben születtek, újra megtalálták a hitet.   (Persze ez csak egy példa a sok közűl, hit, vallás alatt nem csak a kereszténységet értem, és ez itt amúgy is csak egy példa.)

A szeretet és a szerelem, hogy visszatérjek az eredeti témához, szintén valami ilyesmi. Két ember szertete egymás iránt túléli a halálukat, ha az egymás iránti szeretetük nem gyengül a sírig sem. És az anyagi világ minden megpróbáltatását is túlélheti, ha valóban elég erős. Köztudott, hogy háborúkban, munkatáborokban, éhínségeben is születtek érzelmi kapcsolatok, néha még erősebbek is mint jólétben. Ez pedig biológiailag nem mehet: ez a biológia szerint irracionális lenne! Hiszen egy nehéz helyzetben, pl. egy éhező országban a test törvénye azt írja elő, hogy csak magaddal törődj, ne szeress senkit, mert a szeretet a nyomorban osztozkodással jár. Helyette inkább vedd el a másét. Az emberek nagyrésze mégsem ezt teszi. Szerintem ez bizonyítja, hogy a szeretet csakis lelki eredetű lehet.

[Saphira]

 

Hát ezért a szerelemre eléggé ráhúzható ez a dolog. Legtöbbször hirtelen fellobban, lángol, majd elenyészik...
(A szeretet persze nem így van, azt én sem állítom.)

[Aes Sedai]

Neem.
Elsőre lehet úgy tűnhet. De a szerelem a lángolása után továbbélhet szeretetként. Vagy rosszabb esetben egy szép, vagy éppen szomorú emlékként az egyik vagy a másik fél szívében.

[Saphira]

Az ember is továbbélhet emlékként a reá emlékezők szívében.
A szeretet megmaradhat, de a szerelem maga nem. Ugyanúgy, ahogy az ember sem. Ez megint a szerelem emberi voltát mutatja.

(De egyébként igaz, ha valamiről nem tudod miért született meg, miért nem tudod irányítani és miért nincs egy kis beleszólásod sem, azt én is mindig lelki eredetűnek tartottam...)

[Aes Sedai]

Csakhogy a szerelem pont olyan irányíthatatlan dolog, mint amiről te beszéltél. És azért nem lehet biológiai eredetű, mert nincs racionalitása. Hiszen adott esetben elképesztő módon ki tudja készíteni az embert, meg egyáltalán, erőt von el a test fenntartásától, meg sok minden mástól is.

A fizikai-biológiai világ alapvetően racionális. Másként nem is működhetne. Mégis vannak benne olyan dolgok, amik nem racionálisak. Ilyen például a szerelem. Vagy akár, amit te említettél még egyszer nagyon régen, hogy, van, hogy egy kutya a gazdája sírjára fekve várja a halált.