Éééés én most végeztem a Supernaturallal
Köszönöm, elég volt. Eleve csak a nővérem beszélt rá arra hogy elkezdejm a 9.-et, de ez után ő is végzett szerintem. Majd valamikor újranézem az első ötöt ha lesz rá időm és kedvem, aztán részemről ennyi volt.
Na és ugye Doctor Who. Spoilerek az első 6 évadra.
Sokan mondták, hogy Tennant után eleinte elvből utálták Matt-et és csak később szerették megmert amúgy a sorozat még mindig jó volt, hát nálam ez szinte pont fordítva van. Én Mattet az első perctől kezdve nagyon bírtam, nagyon tetszik amit a Doktor karakterével csinált, viszont minden más... egyszerűen nem akar működni.
A régebbi kísérők és mellékszereplők mind sokkal szerethetőbbek voltak(és többen is), ugye Rose-al a szerelmi szál nagyon aranyos volt, Marthát azért bírtam mert ha a Doctorra rájött a depresszió, akkor ahelyett hogy hagyta volna a saját levében főni, addig baszogatta míg el nem mondta mi a baja, Donna meg egyrészt élő lelkiismeretként szolgált, másrészt meg tetszett hogy mennyire baráti a viszonyuk. És mondom ezt úgy, hogy Donnát az első megjelenésénél a Christmas Specialban kissé fel akartam gyújtani
Aztán ott volt még Captain Jack azaz Face of Boe, Torchwood, Sarah Jane Smith, Wilfred és még Rose családját is ideveszem, mert a végére már őket is tudtam értékelni.
Aztán Mattnél meg ott van Amy, akit az 5. évad végéig rettenetesen utáltam, mert egyszerűen folyton hülyeséget csinált, például mikor a Doktor elmondta neki 80x, hogy ha kinyitja egy mp-nél tovább a szemét, akkor meghal, de neki azért csak bele kellett bámulnia egy fél percre a fénybe. Persze volt pár jó rájövős húzása, de ezekre is általában egy orbitális baromságon keresztül jött rá. Szóval a megírt szerepe sem volt a legjobb, meg szerintem a színésznő értetlen játéka miatt tűnt az egész karakter nagyon butának. A záróban már sokkal menőbb volt, a szerelme Roryval is sokkal érthetőbb lett, szóval most már úgy elvagyok vele, de még így is ő a legkevésbé kedvelt kísérőm. Meg azt is sajnálom hogy a régi szereplők még egy-egy részre sem tértek vissza és emiatt meg a többi erős váltás amiatt szinte mintha minden szálat elvágtak volna amik korábbi évadokhoz kapcsolódtak és minta egy teljesen új sorozatot néznék azóta.
Aztán ott van River Song. A karakter, akit hoz a színésznő, meg amit leművel a Doktorral az nagyon vicces meg nagyon jó, de azután a duplarész után a könyvtárban a 4. évadban nekem egyszerűen csalódás volt. Az ember valami minimum olyan, de inkább még mélyebb love storyt várt, mint ami Rose-az volt, meg azt is elvárta volna, hogy megmutatják azokat a jeleneteket, amikről beszéltek(pl. mikor a Doktor tudta hogy River legközelebb meg fog halni, akkor elvitte azokhoz az éneklő tornyokhoz), ha már ennyire fontos karakternek tűnt River. Meg eleve, hogy „sima”, fordított timeline-os szerelmi szál az már önmagában elég bonyolult és a szerkezetéből adódóan drámai(nak kellett volna lennie), plusz ha még azt is beleteszik, hogy Amyék lánya az már tényleg bőven elég, és rendesen megcsinálva nagyon epic és szép. Csak sajnos elkövették azt a hibát, hogy valami nagyon bonyolultat akartak ebből kihozni, ezért belekerült rengeteg fölösleges rész, pl az asztronautás dolog, ráadásul duplán, az hogy River mint néger csaj a szüleivel együtt nevelkedett, és amire semmi utalás nem volt évad közben, meg azt se tudtuk meg hogy a 6. évad elején kislányként mit keresett ott a gyárépületben, és hogy ezeket az események milyen sorrendben történtek saját magához, a Doktorhoz, a normális időhöz, a szemfedős nőhöz meg Amyékhez képest.
Aztán ugye ott volt a Good Man Goes to War, ahol a River kilétének valami iszonyatosan nagyot kellett volna csattannia, és nekem meg fél percig csak tátogni és ezt hajtogatni félhangosan, vigyorogva, hogy ’What the fuck? WHAT THE FUUUCK!??:DD”. Ehhez képest meg csak ültem, és az gondoltam, hogy ’igen, ez most egy nagyon nagy meglepetééés… ugye?’. Mert most komolyan, ezt LEGKÉSŐBB akkor találta ki az ember, amikor River megjelenet a rész végén, de már a rész elején akár kizárásos alapon simán rá lehetett jönni meg az a dumája is segíthetett, hogy ’Most meg fogjátok tudni, hogy ki vagyok’.. jé, és amúgy Amyéknek van egy elveszett lányuk.. na ezt rakd össze.
Face of Boe timeline-ja volt a zseniális, arra volt a fentebb leírt reakcióm, és mindezt úgy, hogy egyáltalán nem volt túlcsavarva
Steven Moffat mintha elfelejtette volna a ’kevesebb néha több’ és az ’egyszerű de nagyszerű’ aranyszabályokat, és ez sajnos az évadok szerkezetén is látszik, nem csak Rivernél.
A régi évadok ugye alapvetően epizodikusak voltak, egyenként is kurva jók, de el voltak szórva bennük a finom utalások meg előretekintések az évadzáróra, amik a nézés közben ha észrevette őket az ember, ha nem, ott zizegtek a tudatalattiban, ezért mikor elértünk a végére, akkor állt össze a teljes kép és jött ’jé, tényleg”-élmény. Mintha ülnél a szobában, és lassan elkezdene zörögni az ablak és rezegni a víz a pohárban, te nem érted mi történik és aztán hopsz, már el is baszott a vonat. Szóval nagyon tudatosan és finoman voltak felépítve, és ha visszanézed az évadokat akkor egyre többet fedezel föl, pl. a Bad Wolf is végig megvolt, a négy kopogás is nagyon epikus lett, már a második részében megmondta az Ood, hogy a Doktor dala véget fog érni, meg a Harold Saxon miniszterelnök-féle szál is már akkor megvolt mielőtt tudtuk volna ki a Mester. Meg nekem az tetszett még bennük, hogy ott tényleg az volt, hogy kiléptek a TARDIS ajtaján és egy teljesen új világ tárult az ember elé új fajokkal és kalandokkal, és ez is elveszett később, szinte csak a Földön, vagy olyan környezetben játszódtak az események.
Aztán a hatodik évad már eleve a végkifejlettel, illetve a záró konfliktussal kezdett (a rész amúgy kurva jó volt), aztán az évad közben hiába rágcsálták meg utalgattak rá néha, amikor végül tényleg elértünk oda, akkor semmi izgalmat vagy drámát nem adott, mert mi is meg s szereplők is tudták hogy mi fog történni, ezért fel is voltak rá készülve.
Meg nekem eleve nem tetszik, hogy már újraindították az egész univerzumot, befagyasztották a történelmet meg voltak vagy 3 más párhuzamos világban vagy miben, mert tényleg Tennant annyira tisztelete az időt hogy tényleg csak a legritkább esetben változtatott rajta, a fix pontokról nem is beszélve. Épp ezért volt a Water of Mars-ben egy kurva erős jelenet mikor úgy dönt hogy mégis megmenti az ottani embereket, vagy az amikor Donna könyörög neki hogy Pompeinél legalább a családot ne hagyja veszni. Viszont most meg, hogy így univerzum-szinten szórakoznak az idővel ennyi erővel Matt akár a Time War-t is visszacsinálhatná, jóval kisebb kaliberű dolog lenne mint néhány eddig tette.
Amit igazán hiányolok viszont, és mind az eddig leírtakból adódtak régen, azok az igazán erős, drámai jelenetek, amikből régen rengeteg volt. A nővérem egy éve látta a DW-t, és mégis kapásból emlékezett arra a kb. fél perces, két akciójelenet közötti párbeszédre, hol a Doktor elmondta Donnának, hogy a gyerekei is meghaltak az Időháborúban, viszont az ötödik évad zárója be sem ugrott neki először.
Szóval érzelmileg alapvetően sokkal kevésbé megterhelő a sorozat, mint régen, és pont ezért nem is olyan emlékezetes. Nem véletlen, hogy az 5. évad egyik legjobb része is a Van Gogh-os, mert az a jelenet, amikor a végén megmutatják neki a saját képei kiállítását és az idegenvezető arról beszél, hogy ő volt a valaha volt egyik legnagyobb művész…
Meg nekem eleve nem jönnek át a akrakterek közötti kapcsolatok, nincs meg köztük az a chemistry ami eddig mindig nagyon érezhető volt, és ezért sok jelenetnél ugyanazt éreztem mint amit akkor amikor kiderült hogy ki River: tudtam hogy ez most nagyon drámai/megható/erős elvileg, de nem éreztem. Például mikor két Amy volt és Rorynak választania kellett köztük, vagy mikor a Doctor elbúcsúzott a God Complex után Amyéktől, ami külön szomorú, mert az eddigi búcsúk a kísérőktől mind sokkal szomorúbbak voltak, még Martháé is. Mondjuk ez nem lett végleges, de akkor is.
Szóval igen, bár a Matt-féle Doktort nagyon szeretem, az évadok vele nem az igaziak, mert nincs ami támogassa őt, se az évadok szerkezete, se a mellékszereplők, se semmi. Plusz bár nagyon bejön ez a Badass Doctor, Tennant után, aki a saját lánya gyilkosát sem voltképes megölni, kicsit fura volt mikor simán kinyíratta az emberekkel a Silence-et, még ha mocskosul epic is
Szóval úgymond ezzel is vesztett egy ilyesfajta potenciált az erkölcsi vívódásra a sorozat.
Meg a Blink, az első Weeping Angeles rész a DW egyik legjobbja, és az angyalok a legmenőbb és leghátborzongatóbb faj amit a sorozattörténelem valaha kitalált, szóval mikor megtudtam hogy van velük egy dupla az 5. évadban már alig vártam hogy lássam, de számomra csak elvettek a misztikumból. Először is, a Blinkben eleve úgy szerelték le őket hogy rávették őket hogy egymásra nézzenek, itt meg volt belőlük egy egész falkányi és sokszor egymással szemben, de nem az arcukat se takarták el, meg le se dermedtek. A nyakkitörést se értem minek kellett beletenni, az időben visszadobós módszer sokkal menőbb és ráadásul abból még táplálkoznak is szóval logikátlan nem csinálni, meg az se tetszett hogy ott beszélgettek valami random emberen keresztül a Doktorékkal. Bár ez csak személyes probléma, de gondoltam ha már DW, akkor leírom
Persze mindezek ellenére még így is jó volt az utolsó két évad, voltak benne nagyon epic dumák, király monológok és rengeteg jó poén, csak hát igen, alapvetően a Tennantos részek azok amikre hosszútávon emlékezni fogok
Jó részek persze voltak itt is, az űrbálnás, a Van Gogh-os, az amit zita is mondott mikor a TARDIS emberré válik, a Pandoricás részek meg az első két asztornautás.
És előre(illetve utólag) is elnézést a hibákért, mert nincs az az isten, hogy én ezt lektoráljam
