Mostanában nagyon sokat elmélkedtem és tapasztaltam egyaránt rövid idő leforgása alatt és úgy érzem, hogy fordulópont következik az életemben. Olyan dolgok vannak lezárulóban bennem, amik már gyermekkorom óta dolgoznak bennem.
Az én 'dialektikám' úgy működik, hogy elkezdek kitaposni magamnak egy utat, megkóstolok az adott dologból egy kávéskanálnyit, annyit gondolkozok rajta, hogy szinte már depressziós leszek tőle, majd megélem. Az adott helyzettől függően ez lehet 2 hét, de akár háromnegyed év is. Ha kipipáltam, sikerült megoldanom a saját magamnak feltett kérdéseimet - csak az lehet az igazi, valós megoldás, ha magunk válaszoljuk meg kérdéseink - akkor szinte magától, újabb kérdések fogalmazódnak meg az emberben és ahogy telik az idő, annál inkább kezd kitisztulni a kép az adott dologról. Tudatos tapasztalások folyamata, valami ilyesmit jelent az érettség.
Semmiképp nem lehet érettnek nevezni egy 50 éves öregembert, ha nem élt eleget hozzá. Ellenkezőleg - többet kellett tapasztalnia a koránál, hogy érettnek nevezhesse magát. A fizikai öregedés, ami temető felé visz, és a szellemi fejlődés egy két teljesen különálló dolog. Lehet, hogy gyerekes fejem van, de ez közel sem jelenti azt, hogy ne éltem volna kétszer annyit, mint amennyi az életkorom. Az érettség, bölcsesség nem a felhalmozott tudást jelenti. Nagyapám azt hiszi, hogy csak azért felnőtt, mert nagy tudással rendelkezik. Senkit nem tesz felnőtté csupán az, hogy leérettségizik, lediplomázik és a nagy felesleges információ az agyában földhöz ragadtabbá teszi. Az iskola, a társadalom tanítása pénzt kereső embereket képez, nem pedig az élet szépségére, nem a meditációra, nem a teremtésre tanít, annál inkább a rabszolgaságra.
Mit jelent a fájdalom? Sajnos sokan rettegnek a fájdalomtól, ezért fájdalommentes életet választják, miközben azt se tudják, hogy valójában mi a működése mikéntje. Azzal, hogy a fájdalmat elzárod az életedben azt jelenti, hogy egyaránt a boldogságot is elzárod magadtól. Ezen két dolognak egy a forrása, mégpedig a lényedből jövő tudatosság. Ha az egyiket megtagadod, automatikusan a másik is megszűnik. Ebből következik a szürkeség, az egyhangúság, a tudattalanság. Nincs harmónia a lényedben, egyfajta boldogtalanság uralkodik el rajtad. Aki él, az tudja, hogy boldogtalanság nélkül nincs boldogságnak értéke. Egyiket követi a másik. Nincs logikája, mivel a létezés, maga az élet folyton változik, dialektikus, nem logikán alapul. Ha valaki él mindkettőt egyaránt üdvözlettel fogadja, teljesen megváltozik mindkettő minősége, értéke. Egy buddha sokkal nagyobb fájdalmat tud átélni, mint te, de ezzel együtt boldogságot is, hisz övé az egész univerzum, a semmi és a mindenség.
Osztálykiránduláson voltunk péntek reggeltől vasárnap délutánig a hegyekben Bárnán. Kaptam jót is, rosszat is, akkora mértékben, hogy csodálkoztam, mi az anyám történik velem. Összevesztem a nőmmel, nem is egyszer, olyan mértékű fájdalmat szinte sose éltem még át. De most, hogy megbeszéltük, túlléptem rajta, mintha egy más dimenzióba élnék. A fájdalom egy menetjegy Isten országába, rajtad áll, hogy hogy kezeled. Kezelheted átokként, áldásként. Más választásod úgy sincs, mint elfogadni, hisz van és csak úgy tudsz rajta változtatni, ha elismered, hogy te magad okozod. Ha más okozná, akkor nem tudnál rajta változtatni. Gondoljatok az EKG jelzőjére, mutathat fel meg le, de ha egyenes akkor megdöglöttél. A fájdalom azt mutatja, hogy élsz. A monoton, egyhangú ember nem él, szellemileg halott. Csak a temető felé halad a fizikai síkon, tudattalan, a szellemi síkján nem halad sehova. Meg kell becsülni, ha fáj, mert ez emel fel minket, egyre tudatosabbá tesz. A gyermeki ártatlanságból azzal lépünk ki, hogy megismerkedünk a társadalom romlottságával, negatív érzelmek, csalódások érnek minket. De ha ezt az utat végigjártuk, a fájdalom révén sikerült messzebbről látnunk a dolgokat, később egy teljesen más minőségű, magasabb fokozatú ártatlanságot érünk el vele.
Szerintem csak egyetlen egy dolgot nevezhetünk szerelemnek, az pedig a létezés és az önmagunk közötti szeretet. Ha nincs bennünk szeretet, akkor nem tudunk szeretni más embereket, maximum a saját nyomorúságunkban osztozunk a másikkal. Hogy is lehetne valami olyat adni, ami bennünk nincs meg. Két ember szeretet és figyelemhiányos, szellemileg; pszchiológiailag beteg, avagy két koldus osztozik a semmin - ezt például láthatjuk a facebook-on elég nagy terjedelemben. Úgy vélem, hogy egyedül jöttünk és egyedül megyünk tovább, így a 'galaxis fényét' is csakis saját magunkban találhatjuk meg. A szabadságot, a szeretetet nem más emberektől kapjuk, ott van bennünk. Ennek ellenére a társadalom 90%-a mástól várja a csodát, csukott szemmel... A tinik legnagyobbja azt szerelemnek hívja, hogy szexuálisan vonzódik a másikhoz. Csak rá kell nézni a főtéren egy sétáló párra, mindkettőről sugárzik a... semmi nem sugárzik róluk. A tekintetük még inkább mélabúsabb, mint egy átlag emberé. Néhány hormon a szervezetedben aktiválódik és máris végső igazságnak tekinted a szerelmet, miközben az csak mélyebb alvásba kényszerít. Ahol a legkisebb féltékenység megtalálható, az már nem szerelem. Nem mintha én néhanapján ne féltékenykednék, szó nincs róla. Ha szabad embernek tekinted magad és a szereteted felé valós, avagy önzetlen, akkor hagysz neki teret, hisz ő nem egy vagyontárgy, hanem olyan szabad akaratú ember, mint te. Egyre feljebb és feljebb, boldogabbá teszed a szereteteddel, nem pedig visszahúzod a féltékenységgel. Ez egy nagyon gyerekes dolog, mégis, a "szerelmesek" legtöbbje ebben a kórban szenved. Először magunkat kéne rendbe rakni, csak azután párkapcsolatot teremteni, mert így több rosszat csinál, mint jót. A szabadság nagyobb érték, mint a szerelem. Az a szép, ha úgy vagy szerelmes, hogy közben szabadság uralkodik benned, a saját magad ura vagy, nem pedig az érzelmeidé. Én most esek át ezen, egyre inkább kezd átalakulni a vak szerelmem őszinte, önzetlen szeretetté. Ez magam és a párom felé is sokkal jobb minőségű dolgokat varázsol.
Az osztálykiránduláson annyit sikerült élni, tapasztalni, hogy vasárnap délután, hétfőn munka után, most suli után egyáltalán nem volt kedvem hazajönni és egyhangú dolgokat csinálni. Megláttam, hogy a színes hétköznapjaim valójában szürkék voltak, ragaszkodom (ragaszkodtam) a ketrecemhez és ezt észre se vettem. Minden nap ünnepelni akarok, az élet ünneplés. Az élvezet mindig a középpontból jön, a lényünkből, ezért csak olyan dolgot akarok csinálni, amit élvezek, így tudok egyre nagyobb 'párhuzamot' vonni magam és a létezés közt. Sajnos még nincs annyi pénzem, hogy mindig azt csináljam, amit szeretek. Annyi biztos, hogy érezni akarom magamban azt a kifejezhetetlen energiát és máshogy nem lehet, ha nem rugaszkodok el az egyhangúságtól. Azon leszek, hogy felcseréljem a szürke hétköznapokat hétköznapokra. Nektek is ajánlom, mozduljunk ki végre a neurózisból!
Remélem azért valaki elolvassa
