Hello mindenki, gman vagyok. Aki nem ismer, az így járt.
Néha előfordul, hogy valamiért elkezdenek zsongani a gondolatok abban a kemény fejemben és valakinek beszélnem kell, mert belefájdul a fejem. Mivel nincs senki a közelemben, az Én topicot találtam legalkalmasabbnak lelki kukának, meg talán olyanok is vannak, akiket érdekelnek az ilyen hétköznapi töténetek.
Aki a Duma topicba szokott nézelődni, az tudja mik történtek velem mostanság. Ma újabb pecsét került az életemre a vizsgáimra való jelentkezésem által, mert odahaza mindenki szépen eldöntötte az én megkérdezésem nélkül, hogy az esküvőm az utolsó vizsgám után egy, max két héttel lesz megtartva.
Aki csodálkozik, hogy ilyen hamar megvan a dolog, annak mondom, hogy falun, régimódi paraszt rokonsággal, akik fillérekből megoldják a kaját és a piát, meg nagy udvarral, ahol fel lehet ütni egy nagy sátrat, hamar össze lehet hozni egy ilyen bulit. Meg ugye mire várjunk?-mondják.
Így most van kb. mésfél hónap az eddig megszokott életemből.
Na de hogy jutottam el idáig 20 évesen? Lényegében úgy, hogy előbb, vagy utóbb úgyis megtörtént volna. A párocskámmal mindíg is ismertük egymást, egy utcában lakunk, együtt nőttünk fel. Legjobb barátok voltunk az általános iskola végéig, mert közös volt bennünk az, hogy úgy éreztük, nem tartozunk oda, ahova születtünk. (Én most is így gondolom, de ezt már leírtam itt-ott.) Jött a középiskola. Nekem, gimi neki szakközép. (Szülei nyaggatására kénytelen volt elfogadni a sorsát, miszerint neki kell továbbvinnie a fenetudja mióta öröklődő cukrászdát. Én sanálom, többre vihette volna, mert nagyon okos.) Na akkortól kitudja, hogyan, nem csak barátok lettünk. Komolyan nem emlékszem a határvonalat meghúzó pillanatra. Aztán múltak az évek és ide jutottunk.
The End. Happy? Meglássuk, mondá a vak.
Bocs, ha hosszú, unalmas és nyálas volt, de kikívánkozott. Többet nem fordul elő (remélem), maradok inkább a megszokott troll.
