Valamelyik nap a testvéremnek szerelmi bánata volt. Eltűnt a telefonommal, és csak késő este ért haza, de már azelőtt is nagyon idegesnek tűnt. Nem tudtam, hogy mi van a dologba. Reméltem hogy nem még egy rendőrségi ügy. Fura, mert nem mondott soha semmit, ahogy az érzéseimről alapvetően én se szoktam. Próbáltam neki segíteni, támaszt nyújtani. Kiderült, hogy ő maga se volt sokkal másabb tőlem az évek folyamán, ugyanis elmondta, hogy eddig mindenkinek segített, kiállt mellettük, bárkiről is volt szó, aztán vagy ki akarták őt használni, vagy azonnal elfelejtették. Elárulta, hogy rendkívül fájt neki, hogy senki nem állt soha mellette, ő viszont önzetlenül segített. S hosszú idő után most végre szeretett valakit, aki szintén kihasználta és álnokul átvágta. Időpocséklásnak mondta, és akkor annyit jegyzett meg, hogy most már senkihez nem fog kötődni.
Elgondolkodtam... mi az amiért ő ennyire összetörik egy ilyen miatt? Egy ilyen miatt ami engem soha nem érintett, pedig régebb óta vagyok "talpon" mint ő. Mindig is zavart legbelül, hogy valamiért nem tudom ezt a helyzetet átélni, mert... sose kerültem ilyen helyzetbe. Valami folytonos önvédelmi mechanizmus, amitől szabadulni se tudok? Vagy egészen más? Lövésem sincs, de az biztos, hogy;
Nem tudok ragaszkodni senkihez, nincsenek elvárásaim és iszonyat könnyen mondok le kapcsolatokról, de mégis tudok tenni értük. Miből jön tőlem mindez? - Talán abból, hogy tudatosul bennem valami; Hogy elvárni valamit valakitől ostobaság. Semmi nem írja elő hogy neked segítséget kell kapnod, ha adsz. Hogy egy valaki lesz az, akire mindig számíthatsz. Aki nevében te cselekedhetsz, érezhetsz, gondolkodhatsz - az pedig sose más ember csak önmagad.
Ha el akarok érni valamit, vagy valami fáj, miért igyekezzek annyira erősen a környezetem megváltoztatni, amikor egymagam csak egy lehetőség vagyok számára, mellyel vagy élnek, vagy nem. Én magam viszont változok. Változtathatok magamon, az érzéseimen, a gondolkodásomon és a hozzáállásomon is.
Szeretet? Kétség kívül van bennem, de ez nem ragaszkodás. Szerintem... a kettő teljesen más. Ezt igazából megfogalmaznom is nehéz.
Nem véletlenül hoztam fel öcsém és a szeretetet/ragaszkodást (még mindig nem ugyanaz) valamint az önzetlenséget: Amit ő tehet az az, hogy megpróbál továbbra is önzetlen lenni és igyekszik felismerni a saját határait. Azt a határt ahol már számára kockázatos s nem felvállalható dolgok forognak kockán másokért. Nem kötelező segíteni. De, a "semmittevésnek" is következménye van, akármilyen "brutális" ... Honnan tudom? Mert én is ezt teszem. Segítek mindenkin, mindegy hogy mennyire ellenszenves, amíg másnak nem árt vele nem zavar, én magam nem várok kölcsönzést, nem azért teszem hogy kapjak, hanem hogy ezzel segíthessek, mert ha egy embernek segítek az ugyanúgy segítség lehet másoknak is.
Kétség kívül vannak dolgok, amik bosszantanak, és valóban könyörtelennek tűnhetek amikor a halálról és pusztításról beszélek, de számomra ez egy teljesen más fogalom, s nem ártó szándékú, egyszerűen csak következményként fogom fel - mert nem más, mint következmény, ami nagyon régóta érett. Így miért szörnyedjek el rajta? Semmi újdonság nincs ebben a világban, s semmi meglepetés.
@Hiei megjegyezte, hogy menjek dokihoz, mert a környezetem számára biztonságosabb lenne. Bevallom, néha kezd teljesen kiborítani minden, ami körülöttem zajlik, pont amiatt, amilyen vagyok, a hozzáállásom miatt - és ez ilyen érzéseket vált ki belőlem (
lásd.: gyilkolni vágyás / de, nem véletlenül nőttem hozzá most a signemen virító karakterhez sem ) - s nem csak belőlem, ezt leszögezném. Viszont akármilyen ijesztő, ezt nem tartom hátránynak. Olykor szükség van ilyen emberekre hogy feltűnjön, tényleg nem oké valami a környezettel. Mert ha retkes vízbe dobsz egy fehér törülközőt, az sem marad tiszta és "ártalmatlan".
Valószínűleg megint túl sokat mondtam, és jönnek az értelmesebbnél értelmesebb megjegyzések, de hát kit izgat.
"mintha szemtől szembe állnánk, mert lehetetlen."Szemtől szembe valóban minden más s nem csak azért, mert az érzelmek sokkalta közvetlenebbek és érzékelhetők.
"Ha szaros seggeket akarsz mosni és lelkiismeret furdalást okozni a betegeknek, mert ők tehetnek arról amilyen állapotban vannak akkor csak segíts nyugodtan. xD"Ki tudja, talán egy nap majd hálát mondasz annak, aki a te szaros seggedet mossa.
"Hidd el Masashi, én szerintem még téged is tudnálak szeretni úgy, hogy éppencsak bemutatkoztunk egymásnak."Nem kételkedek. Személyesen engem ismerők közül egy ellenségem, haragosom sincs.
"Nincs hely a földön, ahol jobban meg lehetne utálni az embereket, mint a kórház."Hidd el, van. De, anyámtól már tudom, mert még mindig az ortopédián dolgozik a 20. éve lassan. Viszont azt hiszem, én ennél jobban nem tudnám már leszarni az emberi fajt. Így is tudom, mennyi retardált gyökér él a világon, miért idegesítsem magam miattuk?
Talán egy nap tényleg az ősök sorsára jutva fogok sorozat gyilkolni, de legalább mosolygok, mert van min. Hát nem különös? Sorozatgyilkolásról elmélkedni, teljes káoszba borulva, s közben mégis segíteni? Ki tudna kiigazodni ezen.
"I’m CHAOS. CHAOS and the rest of the world won’t ADMIT that it’s JUST LIKE ME. And because o’ THAT the world is WORTHLESS, it’s dirt on my HEEL. Love means NOTHING. It’s a planet of mannequins filled with blood and they may as well be torn up and burst and stamped on because what ELSE are they good for? Apart from making noise and being NICE and making MORE stupid little mannequins that sit still for lies and TV and kissy-kissy GARBAGE! ... You see… I’m not mad. CHAOS isn’t mad. I’ve SHOWN you the REAL WORLD. Shown you CHAOS. And hopefully, you went sane. But killing chaos… you can’t kill CHAOS. And you can’t keep it locked up for long.”
Úgyse olvassa el senki szóval nyugodt vagyok.
(Sabaku biztos megjegyzés)