Nem vagyok indulatos, egyszerűen nem tudok hinni neked azóta, mióta két lábbal tapostál mindenen, amiben azt hiszed, hogy hiszel.
Rólam meg nem tudsz semmit.
Nem hogy nem értelmezed a mondandóm, hanem el sem olvasod és még te mondod, hogy nem tudok rólad semmit, miközben te játszod, hogy bármit is tudsz rólam.
#justgmanthings
Az élet nem szép. Az élet egy olyan konstrukció, ami a világ törvényeivel szembemenve megpróbálja legyőzni a szabályokat, de ez nem sikerül neki, és ez örök szenvedésre és küzdelemre készteti. Az élet a gyilkosságra, önzőségre és a mástól való elvételre épül, és megfoghatatlan örök küzdelem a fennmaradásért. Semmi szép nincs benne igazából, és ha mélyen belegondolsz, pont az elméd próbálja belemagyarázni, hogy szép, és hogy van értelme, ha már 3 milliárd éve burjánzik. Kiülsz a napra, sütteted a hátad, hallgatod a madarakat, nézed a naplementét, és bebeszéled magadnak, hogy ez mind szép, pedig egyiknek sincs semmi értelme. Csupán azért mondod ezt magadnak, hogy valami értelmet találj a saját létezésednek.
A küzdelem nélkül nem lenne fejlődés sem. Az a baj, hogy az elmével próbálod megérteni a világot. A tudatosság egy teljesen más szintre visz. Csak próbáld ki. Ha a tudatosságtól kérdezel, úgy találsz megértésre, hogy a kérdés eltűnik. Hogy lehetne másképp valójában? Igazából mint mondtam, az ember egy nagyon komplex valami és ez sem úgy van, hogy vagy az elme, vagy az önvalód van éppen jelen. Egyszerűen csak kezdj el figyelni és nem azonosulni a gondolataiddal. Egy teljesen más világ a tudatosság. Az a baj, hogy a tudatosság is egy pont ugyanannyira elfáradt és elcsépelt szó a mai világban, mint a boldogság vagy az élet. A tudatosság maga a végtelen tér, amiben megnyilvánul minden, hogy aztán tudja szemlélni önmagát. Ezt egyszerűen nem lehet az elmével feldolgozni. Az elme minden gondolatunk összessége. Azért létezik, mert mi adunk neki teret. A tudatosság végtelen, az elmének viszont mi vagyunk a forrásai, ezért egy nem létező dolog. Csak akkor létezik, amikor a figyelemmel teret kreálunk neki. Neki nincs más forrása, csak mi. Nem létezik független elme!
Miért akarsz egy beprogramozott elmével dolgokat megérteni? Abszurdum. Az elme ragaszkodik a saját valóságához, mert ha nem így tenne, megszűnne. Én ezt mindennél jobban tudom, mert én nagyon makacs vagyok és ha nincs tudatosság a mondandóm mögött, az elme azonosul ezzel az egésszel és azt mondja, hogy ez a valóság és nincs más lehetőség.
Igazából ez egy nagyon hosszú út és a meditáció az egyetlen megoldás. Persze kinek mi. Aki kevésbé kondícionált annak egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy az élete könyvébe lapozzon.
Pillanat. Emlékezzetek vissza az életetekben, mikor pillanatokat éltetek meg. Ez egy ítéletmentes közeg, amikor megszűnik vagy háttérbe szorul az elme. Egy magasabb tudatossági szint. Ez vagy te valójában. És lehet minden napod ilyen, nem csak évente tíz perced összesen. Amikor visszaemlékszel ezekre a pillanatokra, olyan, mintha nem is te lettél volna és megkérdezheted magadtól teljesen jogosan, hogy te meg ki vagy? De ebben meg az a paradoxon, hogy ennél jobban még nem is érezted MAGad soha.
Olyan ez, mint amikor eldöntöd, elhatározod magad, hogy hiszel magadban. Ilyenkor tudatosítasz egy állapotot, figyelsz, koncentrálsz abban, hogy higgy magadban. Ez egy jó út. De most úgy teszik az emberek, mert az elme által kondícionáltak, hogy abszolút nem változik semmi meg bennük, csak jobban elkezdenek hinni a gondolataikban, nem bízva bíznak, egyszerűen az elmével próbálnak meg kezdeni valamit. Mert csak ezt ismerik. Nem tudatosak.
Az elme folyton elemez, azonosul, hogy életben maradjon. A tudat figyel és tapasztal. Az elme fél a haláltól, mert megszűnik. A tudat még a tudatosság elhalványulását is figyeli. Ez annyira zseniális szerintem, hogy olvasd el még egyszer. És van az a hely, ahol megvan figyelve az, ahogy a tudat megfigyelte a tudatosság elhalványulását. Olyan ez, mint az önmagad keresése a ráirányuló szándékban van megfigyelve, mert önmagadtól jött a jel, hogy keresd meg magad. Egy felsőbb tudati szintről. A lényünknek megvan ez a tulajdonsága, hogy a dimenziók között ugráljon a saját lényén belül. Ezt ha tudatosság nélkül visszaolvasnám valószínűleg agyfaszt kapnék a sok összehordott faszságtól. Mert az elme így tekint rá. Ez a szavak szintje. Ezt meg kell tapasztalni. Ez túl van az elmén. És az a szép benne, hogy semmit nem kell csinálnod, egyszerűen megadod magad és figyelsz. Ez a dolog mindig itt van jelen, csak tudatosítani kell.
Nem csak kognitív állapotba vagyunk élők. Amikor aludni megyünk sincs tapasztalás, még is van tudat, amit figyel. Az a baj, ha az elme uralkodik rajtunk fél-elemek vagyunk. Nem érzelemként jelenik meg a félelem, hanem egyszerűen érzed, hogy nem vagy egész.
Ez az élet amit mi most tapasztalunk az önmeghaladás játéka. Van egy tapasztaló, egy megfigyelő és a tudatosság, ahol a tudatosság is meg van figyelve. Figyeld meg magad, te melyik vagy? Te hol vagy ebben?
Ez az eredet, az univerzum, amiből megnyilvánulnak ezek a dolgok. Különállóak, de még is egyek. Szerintem zseniális és belebizsereg minden porcikám amikor átfut rajtam a megértés.
Igazából hogy érezd ezt, szerintem egyetlen élmény is elég, hogy az egész világról hitt képed lángokban álljon. Egyetlen csók. Anyai ölelés. Egy szmokit gyújtotok a haverokkal azt beszélgettek. Azért hülyeség elhinni, hogy neked lehet bármi véleményed a világról és úgy működnek a dolgok, mint te hiszed, mert attól még nem fog máshogy működni. Csak lesz egy kép a fejedben róla, aminek teret adsz és így válik az elmében valósággá. Egy illúzióvá. Egy hamis valósággá. Ha lefekszel és nem csinálsz semmit, vagy ha arra koncentrálsz, hogy ne csinálj semmit, az élet így is úgy is végigáramlik rajtad. Nem tudsz ellene mit tenni. Folyton valami energia mozgásban van. Ki a megfigyelő? Ki a tapasztaló? Figyelj, hogy hol van az, ahol te megfigyeled azt, ahogy megfigyeled magadat... Az elme mindig kifogásokat fog találni. Talán olyan mélyre jutsz hogy még halálfélelem is előjön belőled. Ha feladod a kis hálószobádat, megkapod cserébe a végtelent. Azt hiszed meghalsz, pedig csak öntudatra ébredsz. Aztán csak nevetsz az egészen, hogy hogy dőlhettél be ilyen hülyeségeknek, amiket az elméd összehordott... mert általában tényleg badarságok...
Szóval az emberiség még nagyon gyerekcipőben van. Azért vagyunk itt, hogy fejlődjünk a tudatunk által. De a tudat az valahol elveszett. És addig fogunk koppanni, mint eddig, ahányszor kell, hogy ezt megtanuljuk. Csak félek, hogy a következő koppanás annyira nagy lesz, hogy atommal kipusztítjuk egymást. De a teremtés soha nem téved. Ez az önmeghaladás játéka. Felfedezni, alkotni, gyarapítani, vagyunk itt, teremteni, hogy hassunk, nem pedig fogyasztani és vegetálni. A félelem jó dolog, mert vezet és utat mutat, hogy merre menj.
A leghatásosabb meditációs technika szerintem az, ha gyújtasz egy erős spanglit aztán csak leülsz a földre. Olyan dolgokat fogsz megtapasztalni, amiknek nem is voltál eddig a tudatában. Új, ismeretlen, még is úgy érzed, hogy már ismered, mert te teremted. Valami ilyesmi lehet megtapasztalni önmagunk.
De gyújthatsz egy gyertyát is és elkezdhetsz beszélgetni magaddal. Csináltál már ilyet valaha, vagy mikor csináltál ilyet utoljára? Kérdezd meg, hogy szereted-e magad... hogy ki vagy valójában. És érezd a válasz minőségét...
Vagy csak sétálj az utcán és próbálj meg tíz teljes percig abszolút nem gondolkozni és figyelni. Tehát még azt sem gondolod, hogy "nem gondolkozom". Ha sikerül ezt megcsinálnod és még utána is azt mondod, hogy ez egy nagy faszság amit írok, akkor elfogadom.
