Na, Minagi javaslatára.
Remélem egy kis élet lesz itt.
Páratlanul gyönyörű, utolérhetetlenül hangulatos akció-szerepjáték, szívbemarkolóan szép mese a Kölyökről, a világvégéről és a reményről... Ez az a játék, amelyről oldalakat írhatnánk, és mégis kevés lenne: mérföldkő, modern klasszikus, egy olyan mű, amelyet minden magára valamit is adó játékosnak ki kell próbálnia.
Leírás:
"Ha egyszer a világnak vége lesz, az lesz a legszebb dolog, amit szem valaha látott. Mindent ellep a zöldellő fű és a gaz; a macskaköves utcák tövében virágok nőnek; a városi park lápos mocsarába pedig egy négy méter hosszú alligátor fészkeli be magát. Oké, ez nem a mi világunk – ez a Bastioné, amely éppen az apokalipszis hatásait nyögi. Mivel, mint azt pár perc után látni fogod, mindennek vége. Nincsenek emberek, nincsenek drámák és sorsok, nincsen... semmi.
Ennek persze nem így kellett volna történnie: a játékban az emberek voltak annyira okosak, hogy felkészüljenek a világvégére, és felhúztak egy biztonságos menedéket, a Bastiont, amely bárkaként mentette volna a menthetőt, vitte volna tovább az emberiséget, versenyt futva az idővel, a világvégével és a kihalással. Arra persze senki se számított, hogy a Bastion nem készül el időben, arra pedig végképp nem, hogy nem ezrek és tízezrek, hanem csupán egy-két kósza ember jut majd el a menedékbe. Nem atomháború és nem országok közti konfliktus törölt el mindent, hiszen az itt Calamitynek, sorscsapásnak nevezett világvége a semmiből jött, pont úgy, ahogy a természeti katasztrófák szoktak. A föld megremegett, a felszín beszakadt, a világ pedig elkezdett apró, kis darabokra szétesni, ami ugyan remek kitörési lehetőség volt az addig rabszolgasorsra ítélt, minden aljamunkát elvégző lényeknek, az emberiség viszont kénytelen volt megbarátkozni a túlvilág gondolatával.
Kivéve egyvalakit: a Kölyköt. A Kölyök nem tudni hogyan, nem tudni miért, de túlélte – ahogy a Narrátor is. A Bastionben ő az igazi mesélő, érces, minimum két évtizedes dohányzást sejtető hangja végigkíséri a teljes kalandot. Élcelődik, ha a mélybe zuhansz, ironizál, ha a régi világ maradványait túl sokáig bámulnád, óvatosságra int, ha komoly ellenféllel találod szembe magad, aggódik, ha a halálodon vagy. Segít, útbaigazít, ha kell.
Megteszi ezt néha szó szerint is, hiszen a Narrátor a Bastion maroknyi, körülbelül négy darab NPC-jeinek egyike – nem csak elmeséli a Kölyök történetét, de irányítja is azt, hiszen kijelöli a célt: megtalálni minden kristályt, hogy a Bastion elkészülhessen. A modulonként összeálló menedék nem csak illúzió, hiszen tényleg fejlődik, ahogy teljesíted a pályákat, megszerzed az újabb építőkockákat, új részek nőnek hozzá, olyanok, amelyekre épületeket húzhatsz fel. Templomot, ahol az isteneknek imádkozhatsz, postahivatalt, ahol az achievementeket / challange-eket követheted, kovácsműhelyt, ahol a fegyvereket fejlesztheted, kifőzdét, ahol egyre erősebb alkoholos italokat gyárthatsz, melyek révén passzív képességeket szerzel.
A Bastion ugyanis vérbeli, tökös akció-szerepjáték: erős fejlődési rendszerrel megáldott hack’n slash – ám ez valamilyen szinten mégis hazugság. Hisz nincs számokban, statisztikákban és mutatókban dúskáló karakterlap, skillrendszer vagy épp tengernyi mellékküldetés. Központosított, leegyszerűsített, a szerteágazó útvonalakat egy célra cserélő kompakt élménycsomag ez, ahol nem a lootért harcolsz, hanem a világért, a történetért. Mert az előbbit meg kell menteni, az utóbbit pedig meg kell ismerni, amíg még egyben van.
Ez általában addig tart, míg el nem jutsz egy-egy pálya végére, és fel nem veszed az adott szakaszt összetartó kristályt, hiszen ekkor minden elkezd széthullani. Nem mintha addig egyben lett volna, a Bastion helyszínei méterenként, szó szerint a szemed láttára épülnek fel a nagy semmiben: ha leesel a széléről, alaposan megütöd a bokád és sok életet veszhetsz. Ez sokszor elő fog fordulni, a játéktér ugyanis szűkös, plusz annyi ellenfél van rajta, hogy kénytelen leszel folyamatosan vetődni és gurulni, kitérni a támadások elől. Nem mintha harcképtelen lennél, hiszen az itteni arzenál hatalmas, egy tucatnyi fegyvert számlál, és szabadon dönthetsz arról, hogy melyik kettőt viszed magaddal. Van itt minden: a távolsági harcot segítő íj, hatalmas lövedékeket kilövellő mordály, a gazt és a húst is hatékonyan leégető lángszóró, vagy épp a golyókat villámgyorsan szóró revolver. Ezek mindegyike továbbfejleszthető, a felszedett és megvásárolt tárgyakkal növelhető a sebzésük, a gyorsaságuk, vagyis pontosan azok a tulajdonságok, amik látványosan segíthetnek a harcban.
Mert harcolni nagyon, nagyon sokat fogsz: emberrel nemigen, vérre éhes ellenféllel viszont annál többel találkozol. Rettenetesen fura, páratlanul egyedi világ ez, amely egyszerre emlékeztet egy komótosan haladó westernre, egy pezsgő fantasy birodalomra, vagy az arab meséket idéző történetekre. Dzsinnszerű lényekkel, hatalmas nyálkás gömböcökkel és agresszív madarakkal egyaránt meg kell majd küzdened, de megéri, hiszen ontják a tapasztalati pontot, amitől erősebbé, szikárabbá válhatsz. Szükséged lesz rá: a Bastion alapjáraton ugyan rettenetesen könnyű, de te magadnak megnehezítheted. Nincsenek fokok, annál jóval egyedibb megoldást kapsz: a Halo-t idéző koponyarendszert, csak itt nem koponyákat, hanem az Istenek oltárait állíthatod. Van, amelyik minden ellenfélnek dupla életerőt garantál, akad olyan, amelyik szinte halhatatlanná teszi őket, míg egy másik jelentősen felgyorsítja a támadási sebességüket. Ilyen és ehhez hasonló módosítókból rengeteg van, szabadon ki és bekapcsolhatóak, pár másodpercnyi állítgatással olyan kihívást is állíthatsz magadnak, melyet szinte lehetetlen túlélni.
Eközben viszont garantáltan jól fogsz szórakozni, a Bastion ugyanis... nos, gyönyörű, ami egy elég gyenge körülírása annak, amire számíthatsz. Kezdésnek ott van a tény, hogy minden egyes helyszín, minden fa, bokor, leomló épület, kockáról kockára felépülő utcácska egyedien megrajzolt, kézzel festett darabja egy töredezett világnak. Az izometrikus nézet révén minden centije bevizsgálható, a rétegenként megnyíló, helyszínről helyszínre változó színvilága és hangulata miatt pedig szó szerint percről percre tud ámulatba ejteni, amit csak tovább tetéz minden idők egyik leghangulatosabb, legjobb zenei aláfestése. Legalább annyira változatos, annyira különc, annyira formabontó, mint a világ maga: a kelet és a nyugat éppúgy találkozik benne, ahogy a folklór és a fantasy is.
Lehetne persze azon hosszan sajnálkozni, hogy kevés az a hat-nyolc óra, amit az itteni világban el lehet tölteni, vagy hogy a távolsági célzás a száz százalékosan átszabható irányítás, az egér és a gamepad támogatás ellenére még mindig nem tudott elszakadni a félszegen működő lockon nyűgjeitől, de értelmetlen és felesleges lenne. A Bastion túlságosan gyönyörű, túlságosan érzelmes, túlságosan tökéletes ahhoz, hogy ezek miatt kellene aggódni: szívbemarkolóan szép, igazán lendületes mese ez a Kölyökről, a világvégéről és a reményről. Az pedig utoljára szokott meghalni. "
Forrás:
http://www.pcguru.hu/teszt/bastion-teszt/1437Trailer:
És egy Zulf, ő nem hiányozhat:
