Múltkor akartam erről írni (de nem tehettem, mert éppen készültem a vizsgámra, ami olyan csodálatosan sikerült) hogy Martin tipikusan az a személy, aki el akarja oszlatni a romantikus mesék képzeteit. Ugye az ember általában nehezen dolgozza fel az igazságtalanságot, lásd például szegény kis Rhaenys meg idegbeteg Gregor esetét, ahol a kislány meggyilkolása tömény igazságtalanság az élettől, amit az ember nehezen fogad el. Arra vágyunk, hogy győzzön az igazság, hogy kiderüljön, Aegon fejét még sem loccsantották szét a falon, és hercegként visszatér, hogy a pokol mélyére küldje Gregort. Az átlag mesék erről is szólnak, az igazság győzelméről, amit valójában pont azért akarunk, mert tudjuk, hogy az élet nem igazságos (meg nem is igazságtalan), hanem teljesen orosz rulett, és félünk, ha mi is hasonló helyzetbe kerülünk, negatívan jövünk ki belőle. Ezért vágyjuk annyira az igazságot a mesékben, mert el akarjuk magunkkal hitetni, hogy az igazság a mi életünkben is győzni fog.
De Martin ezt tudatosan át akarja húzni. Martin nem az igazságot akarja ábrázolni, nem is az igazságtalanságot, bár néha úgy tűnik, hanem a valóságot. Éppen ezért lesz Aegon csak egy zabigyerek, Jont meg pont ezért fogja hátba szúrni valaki a vadak közül. Mert ilyen az élet, a véletlenek játéka. Ramsay meg semmit sem bíz a véletlenre, mindenkit halálra kínoz, mielőtt bármi számára visszásat tehetnének. Konklúzió: a Boltonok kerülnek a trónra.