Rikta: Jó az okfejtés. s ennek aalapján a tudomáyn terén hány és hány olyan valós felfedezés volt, amit a félelem inspirált?
És midn bejöttek. Érdekes, nem?
Nekem az a bajom a halál=vég elméletekkel, hogy nem elég kidolgozott. nyilvánvalónak tűnik, de befejezetlen. Mint ha nem lenne egészen teljes.
Évek óta figyelem és tanulmáynozom aze embereket, és ha egy dologra rájöttem az az, hogy midnen ember egyetlen dolgoban közös: foylamatosan fejlődik. Vagy felfelé, vagy lefelé. Kinek mi a megltáása.
De!
Mi van azokkal, akik egy bizonyos pont után már nem tudnak talpra állni, és csak süllyednek lefelé, és lefelé, amíg meg nem halnak? Azok mit tanulnak? Mit ért az életük?
Hát előszöris nyilván intő példa másokank, hogy miért is érdemes talpra állni bizonyos rosszélmények után. De az, amivel ez megtörténik az mit tanul ebből?
Hogyan fejldőik? Ez így nagyon kidolgozatlan, nem?
Aes Sedai:
Én is beszéltem már erről, amikor a felemlekedést megemlítették. Ezesetben az ember áttkerül a természete ddi simeretlen régióiba.
Vagyis egyet értek azzal, amit mondtál a természettudományokról. De azt sem szabad elfelejteni, hogy a dolgokat nem szabad túlmisztifikálni. Vagyia a látókör kiszlesítése bölcs dolog, és Logika is megköveteli. De egy biztonságos, laikus szem mindig jól jön.
Vegyük például a kristálykoponyákat. Misztikus tárgyak, amik az emberiség számára tudást tartalmaznak. Aztán a tudósok, és speciális műszerek kiderítették róluk, hogy hamisítványok, amiket nem is többezer éve készítettek, hanem csak a múlt évszázadban. Ezt onnan tudták megmodnani, hogy az egyébként jól látható vésényomokat pontosan meg lehet határozni, hogy mikor vésték bele, kalakítva a formájukat.
A National Geographicon láttam erről egy filmet. De bárki utánanézhet a honlapjukon.
Vagy ott van a 2012 körüli őrület. Vagyis, hogy jön avilág vége. (Ja, és hanyadik már
) Vagy hogy belépünk egy magasabb dimenzióba. És mi ennek az alapja? Hogy egy maja naptárnak véletlenül pont ott van vége.
Vélményem a témával kapcsolatban:
Szerintem halálunk után egy részünk csakugyan meghal, más pedig nem.
A személyiségünk, az emlékezetünk elvész, de mások megmaradnak: a tapasztalataink, és a felfogásunk nyomai.
Én a reinkarnációban hiszek. Most vonatkoztassuk el az előző életekbe vezető meditáció-elméletétől. Bevallom én nem csináltam végig, ezért érvelni se akarok mellette.
Először akkor kezdtem el hinni a reinkarnációban, amikor elgondolkodtam Mozart példáján: nem különöseben lehetséges szülők gyereke volt, és már gyerekkorában zseninek számított.
Aztán ott vannak a beteg emberek iránit érdeklődés: van úgy, hogy egy gyerek lát egy eteg embert (modnjuk a depressziót), és elkezdi sajnálni őt. Míg a szülei ennek ellenére gyűlöli a depressziósokat.
Mások zsigerből gyűlölik a melegeket, míg mondjuk a gyerekeik már úfy tekintenek rájuk, míg a szüleik más véleményen vannak.
Mi alakítja ezt ki?
Én gyerekkormban (még 10 éves korom elött is) mindig sajnáltam azokat az embereket, akik inni kezdtek, mert tönkrement az életük. Pedig senkit se ismertem a családomban, aki ilyen lett volna. Empaátia, vagy előző életemben volt ilyen rokonom?
De nézzünk egy másik példát, ami mindannyiótokra vontkozhat: mindenkinek vannak olyan vele született, de nem öröklött képességei, amikkel a szülei, de még az egész rokonság sem rendelkezik. És bár jellemben és külsőben sokban hasonlítunk az elődeinkre, de néhány dologban nem.
Én például kisgyerek korom óta vonzódok a történelem felé, és rendkívül fogékony vagyok a pszihológiára.
De ezek senkit nem érdekelnek a rokonságomból.
De ez csak az én példám. Mindannyiótok tudna hasonlót modnani, amit nem maga fejlesztett ki magában, hanem már vel született tehetség, amivel snki nem rendelkezik a rokonságban. Ezek honnan alakulnak ki.
És akkor jutott eszembe (mikor Yeshduian könyvet olvastam), hogy mi van, ha ezeket az érdeklődséünket előző inkarnációkból hoztuk magunkkal?
