Mi is focizunk, de sosem volt szükség csapatkapitányra. Magától összeállt a csapat, mert félszavakból értettük egymást. Vagy a másik eset, hogy két idegen társaság találkozott, akkor értelemszerűen egymás ellen voltunk.
Mindenkinek volt labdája, mert nem a gettóban laktunk, így semmit nem számított kié a labda.
Egyből a házunk mellett volt a focipálya és bárki lehozhatta otthonról.
Lányok sosem jöttek focizni, mert nem érdekelte őket a foci.
Az eredmény mindig számoltuk, sosem az utolsó gól döntött, mert az hülyeség. Meg volt határozva, hogy hány gólig megy a meccs.
Tétje sosem volt semmiféle játék. A dicsőség volt a tét.
A kapust mindig cseréltük, kivéve amikor volt olyan, aki direkt kapus akart lenni, de azok sosem voltak dagadtak.
Az én 90-es éveim ilyenek voltak.
