Én

[Hakuu]

Én nem értem, hogy lehet egy ilyen negatív érzést szeretni. Én örülök, hogy nem érzem már, mondjuk szeretek is boldog lenni. Meg a lelki bajaimat ami éppen bánt azért nem bárkinek kiadni.

[Luna-san]

Láttam a videókat. Mind a kettőt megértettem. És van bennük igazság.
Egyébként pedig, ha az ember nem beszél a problémáiról, azt sokszor azért teszi, mert úgy talán kevésbé fáj. Természetes, hogy mindenkinek más a gond, de persze az nem mindegy, milyen típusú dologról van szó. Én sokat gondolkodtam a hegeli filozófián, mely azt kérdezi, hogy körkörös-e a történelem, avagy létezik-e fejlődés? Bármilyen furcsa, az én nyavalyás 17 évem alatt azt tapasztaltam, hogy igenis körkörös.

Viszont, két lehetőség van: vagy észrevesszük, hogy hasonló hibákat vétünk, mint elődeink és próbálunk másképp hozzáállni a dolgokhoz, vagy vakok vagyunk és beleesünk ugyanabba a csapdába és ha esetleg szembesülünk vele, ( szembesítenek ) akkor próbálunk kifogásokat, meg mentségeket találni. Nyilván mások a körülmények, meg sok tényező is más, de ha egyszer lejátszódik ugyanaz a történet, aminek elvileg nem kellene, akkor mire gondoljon az ember? Talán kicsi a világ. Vagyis én konkrétan ezt tapasztaltam.

Megdöbbentő, hogy a színjátszó szakkörben, ahová járok van egy fiú és egy lány. A fiúnak az anyja halt meg, a lánynak meg az apja. És teljesen másképp kezelik a dolgot. A fiú senkinek sem mutatja ki, ha össze van törve. Egy férfinak erősnek kell lennie, ugye. De ő elfogadta azt, ami történt. Istenhívő, és hisz abban, hogy ennyi rendeltetett az anyukájának. De attól még igazságtalan az élet. 15 évesen, mikor sérülékeny korban van az ember, egy ilyen trauma nagyon kihathat a továbbiakban. A lány az apja halála óta depressziós. Nagyon aranyos, de nagyon ritkán tud csak mosolyogni. Jó, hogy jár színjátszóra, mert olyankor azt látom rajta, hogy feloldódik.
Igazából én is hasonlóan érzek. Kell nekem az a kis színpadi dráma, mert olyankor nem gondolok semmi másra.

A fiú azonban egyfolytában szorong valami miatt. A gesztusain látszik, hogy szinte állandóan valamilyen szerepet próbál az életben is, ami nem ő. Nagyon maximalista. Bizonyítani akar minden áron és ebben semmi sem akadályozhatja meg. Ő úgy véli, a sors hozta, hogy ilyen lett. Megkeményedett a szíve és minden lepereg róla. A barátja voltam, sok mindent mondtunk el egymásnak, amit másnak talán nem. De aztán vége lett. Talán az én döntésem volt-e, már arra sem emlékszem. Úgy éreztem, nem voltam jó hatással rá. Mondjuk, sosem fogom megtudni a véleményét azzal kapcsolatban, hogy milyen érzés neki, hogy csak köszönő viszonyban állunk egymással jelenleg, semmi több. Biztos vagyok benne, hogy nem gondol semmire. Egyszerűen azért, mert ez is ugyanúgy lepergett róla, mint akármi más. Annyit tudok, hogy valakitől megkérdezte, mi a bajom. Nem tőlem, ilyesmit sosem merne. Viszont, neki sem mondanám el. Neki is van elég baja, az enyémmel nem terhelhetem. Ezért szakítottam meg a kapcsolatot vele. Gonosznak és önzőnek tartom magam emiatt, mert csak úgy, eltéptem a szálakat, az ő megkérdezése nélkül.

Milyen különös, nekem ugyanabban az évben a nagypapám halt meg. Persze ezt a két dolgot nem lehet összehasonlítani, de attól még fájt. Mert nem volt időm megismerni őt eléggé. A példaképem volt és lesz is. Szóval, már csak ezért is, mert van egy pici közös a múltunkban, ami nem pozitív, talán tényleg az eltávolodás volt a legjobb megoldás.

A tucat dolog az meg olyan, hogy sokan vannak, akik folyton csak másokat követnek, és azt sem tudják, kik is ők. Más látja, hogy milyenek igazából, de ők egyáltalán nem. Fogalmuk sincs arról, mi bennük az érték és mik a rossz tulajdonságaik. Én tudom, mi a baj velem. Nehéz rajta változtatni, főleg, ha az a véleményem, hogy több bennem a rossz, mint a jó. Vagyis inkább azt mondanám,  hasznosnak nevezhető jó tulajdonságom kevés van. Nem gondolkodom logikusan, nem vagyok praktikus és egyértelmű, hogy nem állok két lábbal a földön, mert bár egoista kijelentéseim vannak, önbizalmam az nincs. Szeretem a jót nézni az emberekben és nem a rosszat. Sokan vannak, akiknek az a mániája, hogy a rosszat nézik és kötekednek állandóan. Sokan szeretnék, ha néha befognák a szájukat egy kicsit, mert ezzel úgy sem váltják meg a világot. Meg lehet kövezni.

17 éves vagyok és az zavar a legjobban, hogy hülyének néznek, ha gondolkodni merek, és teszek olyan kijelentéseket, amiket egy 60 éves sem, mert annál több esze van. A gyerekeket is komolyan kell venni szerintem. Van oka, mit, miért tesznek. Engem a tanárok sem próbáltak megérteni kiskoromban. 8 éves voltam, négyest adtak magatartásból, mert szerintük túl sokat sírtam. Nem egyszerűen hisztis kölyök voltam, még ha annak is tűntem. Egyszer sem akarták megtudni mi a bajom. Sosem. ( vagy azt mondták rá, ha valakivel van a gond, azt azzal kell megoldani, nem pedig rumlizni ) Azóta tudom, hogy senkit nem érdekel az ilyesmi. Azért maradok csendben. Kimondom, hogy van gondom, de ne akarják tudni, mi az. Volt, hogy megkérdezték, elkezdtem mondani és erre az volt a válasz: Na jó, én ezt nem hallgatom tovább... Ezek után akkor minek próbálkozzam?

[Hakuu]

Mindenki máshogy kezel egy közel állója elvesztését.
És attól mert valaki férfi, vagy nő még nem jelenti, hogy a férfinak jobban kell bírnia.
És nem is azért írtam, hogy beszélj róla mert nyilván nem tudnék segíteni, viszont nem bölcs dolog mindenkivel megosztani, hogy éppen milyen lelki állapotban vagy.
És ezt nem rossz indulatból írom. Mert ugye nem mindenki úgy gondolkodik mint te és ha negatív válaszokat kapsz biztosan nem esik jól. És szerintem fölösleges még több rosszat keresni.
Na meg azért kicsit furcsán írtad le az egészet. Olyan sajnáltatós stílusban. Mellesleg az igaz, hogy dolgokat az ember életkortól függetlenül tapasztal, de szerintem ezeket jobb megtartani.
Egyszerűen ne próbálkozz aki közel áll azzal oszd meg a többieknek ne kösd az orrára.
Mindig van akit érdekel, az én barátnőmnek is van elég gondja, de mindig meghallgatjuk egymást.

[Zoicit]

Hát nehéz kérdés! Egyfelől ez a depi dolog tud komoly is lenni. Sőt, a saját problémáját, mindenki a legrosszabbnak tartja és nagyon nehezen éli meg. Még ha tudja is, hogy van rosszabb elméletileg, akkor is. Pl egy fiatal srác elveszíti az egyik lábát. Ő azt gondolja, hogy ez a világ legigazságtalanabb és legrosszabb dolga és miért pont vele. Pedig hol van ez ahhoz képest mint aki teljesen lebénul. A példa most durva, de a legtöbb ember itt, aki azt mondja nagy problémái vannak, az meg fasorban sincs a sráchoz képest aki elvesztette az egyik lábát. Szóval képes vagyok nevetni néha mikor hallom egy kislánytól/fiútól, hogy depis vagyok, hisz ahhoz képest amin átmentünk néhányan.... (Nem vesztettem el semmilyen végtagom mielőtt ez jönne le valakinek ) Sőt, mikor mondja valaki, hogy depis vagyok az igazából figyelemfelkeltés szerintem. Ami nem biztos, hogy rossz. Mert jelzi, hogy valami nem stimmel és arra vár és vágyik, hogy foglalkozzanak vele is kicsit. Csak mondjuk ez nem biztos, hogy a legjobb módja. Mert lehet nincs kedvem épp egy depis emberrel beszélgetnem, + lehet nem akarom, hogy engem is lehúzzon egy idegen. Viszont ha az arcára erőltet egy mosolyt és úgy jön oda, ne adj isten még egy érdekesebb témát fel is dob, elkezdek vele beszélgetni, ismerkedni és máris jobban érdekel mi van vele. (nagyon fontos milyen az ember kisugárzása, mikor ismerkedünk)  Nagyobb gond szerintem, ha valaki attól érzi magát különlegesnek, mert mindig depizik. Mert az ki sem akar mozdulni abból az állapotból. Nagyjából a saját kis csapdájába van, ami egyre jobban húzza le. És ahogy ezt olvassa, még lehet tetszik is neki kicsit.

A depi ellen egyébként úgy tudsz harcolni, hogy barátokat szerzel és kapcsolatokat építesz ki. Még ha épp nincs is kedved beszélni senkivel, akkor is rá kell szánnod magad előbb utóbb. Mert igazából ők tudnak onnan kirángatni. Ha nagyon nincs más, egy környezetváltozás is jót tehet, (ez nem egyenlő avval, hogy valaki elmenekül a problémái elől) de egy 17 évesnél ez nehezen megvalósítható. Én ahogy 18 lettem, pattantam otthonról, de nekem volt hova mennem. Szóval ha nem vár téged is egy rokon valahol, akkor ezt nem ajánlom. És igen direkt rokont mondtam. Egy felnőtt rokon aki képes felelősségteljesen viselkedni és otthont adni neked. Ezt egy baráttól nem várhatod el, még akkor sem ha mondjuk ő ajánlja fel.

Na ennyit erről! Zoicit mester ismét lecsapott egy nagy adag hegyi beszéddel!

[Gdat88]

Ez a legnagyobb különbség amúgy a keleti és a nyugati filozófia között. A keleti arról beszél, hogy addig tágítod a tudatodat, amíg gyakorlatilag beleér "Istenébe" (Bár ez nem szerencsés kifejezés, mert nem egy személyre gondol) és feloldódsz benne.

A nyugati pedig azt mondja leggyakrabban, hogy meghalsz és kész. Vagy legyél jó és akkor a Mennyekben egy bácsi kedves lesz veled. Ezek közül akármelyiket is nézem, nincs értelme semminek. Ha csak ezeket látnám, akkor nem sok értelme lenne felkelni az ágyból reggelente. Vannak persze gyönyörű részei a nyugati filozófiának. Nietzsche például nagy kedvencem, mert mutat egy irányt a nemesedés felé, ami nagyon is járható út, csak egy idő után megszakad az is és hiányoltam a végét.

Ken Wilber hatott rám a leginkább, aki egyesítette a keletet és a nyugatot. És a tudat fejlődését vizsgája elsősorban. Végigmegy azon, hogy mi lesz, ha egy ember a nyugati pszichológia szerint teljesen egészséges mentálisan (Ami azért elég ritka. ) és összekapcsolja ezt a keleti filozófiával. Ahol a nyugati véget ér ott kezdődik a keleti. De nem szabad lebecsülni nyilván a nyugatot sem, mert ha egy nem kiegyensúlyozott ember kezd bele a spiritualitásba, akkor jobb esetben semmit nem tapasztal, rosszabb esetben egy jegyet vett a diliházba. (Van pár személyes tapasztalat az ismerőseim körében.)

Voltak sötét időszakaim nekem is. Bár nem nagyon szeretem kibeszélni, mert a legtöbb ember, csak hozzáadja a saját szarját és akkor tovább növekszik a rossz kedv. De mostanában nagyon boldog vagyok és minden reggel öröm felkelni, illetve összehangolódva a gondolkodásmódommal, sokkal gyakorlatiasabb lettem. Bár ehhez megszámlálhatatlan óra, csendes magamba nézés és elmélkedés kellett. Az utóbbi időkben nem gondolkodok igazán ilyeneken és ez naggggyon jó érzés.

---

A depresszió nem egy létező dolog szerintem. Magamon tapasztaltam, mert én is voltam az egy időben. Annyit jelent, hogy nincs célja az embernek, amit őszintén akar. Ha van célja, akkor legrosszabb esetben is frusztrált. Nem is tudom, ki mondta, talán Feldmár, hogy a depresszió az nagy luxus. Próbálna meg az ember az őskorban depressziósnak lenni, amikor minden nap meg kell küzdeni az élelemért. Nem lenne rá ideje.

[Ayumichan]

A depresszió nem egy létező dolog szerintem.

Honnan tudod? Tanultál pszichológiát?
Az ősember folyamatos stresszben élt és viszonylag fiatalon halt meg. Tehát valóban nem volt ideje depizni mert mire kialakult volna nála addigra kaputt.  Csak az élt tovább akinek erősebb volt az idegrendszere (és persze fizikailag is)

A példa most durva, de a legtöbb ember itt, aki azt mondja nagy problémái vannak, az meg fasorban sincs a sráchoz képest aki elvesztette az egyik lábát.

Ez érdekes felvetés. Mindig van lejjebb (persze feljebb is) mindegy mi történik veled attól lehet jobb is és rosszabb is.
Itt nem konkrétan az a lényeg ami történik hanem hogy hogyan éled meg.
Lehetne mondani, hogy az egész attól függ hogy mennyire vagy erős belülről vagy hogy mennyire erős az "idegrendszered".

A depi ellen egyébként úgy tudsz harcolni, hogy barátokat szerzel és kapcsolatokat építesz ki.

Szép gondolat és működhet is, egészen addig amíg nem az a depi oka hogy az illető ezeket nem tudja kialakítani. 

[Syzygy]

Honnan tudod? Tanultál pszichológiát?

Háááááááááááááááááááááá ezenmekkorát lehet nevetni xDD Pszichológiát tanulni. xDd

[Ayumichan]

Miért? A pszichológusok nem ezt csinálják az egyetemen? 

[Gdat88]

Egyrészt tanulni nem csak egyetemen lehet. Sok pszichológiai könyvet olvastam. Meg a fősulin is tanultam pszichológiát. Nyilván nem olyan mélységben, mint egy pszicho szakos, de sokat olvastam mellé.
Másrészt teljesen mindegy, hogy ki mint tanult, ha valamit tapasztalt.

Fel is szoktak írni gyógyszereket depresszióra. Úgyhogy nem feltétlenül osztja a véleményemet minden pszichiáter. De olyanok is vannak akik meg igen. Szóval ezt azért nem úgy kell nézni, hogy megmondta a tudós bácsi és az van.

[Zoicit]

Mondhatjuk, hogy a modern kór kitalációja, de lehet hogy inkább velejárója! (Ezt a mondatom vajon még az unokáim is emlegetni fogják?   )  

Mert viszont míg az ősemberek foglalkoztak egymással, (valamennyire, gondolom én )mert egymásra voltak utalva, addig most az ember pótolható a társadalomban. És ha olyan helyre kerülsz ahol nem értitek meg egymást a többiekkel akkor... Meg hát na, ha most nem kell a kardfogúval verekednem a kajáért és emiatt van időm depisnek lennem, akkor az azt jelent, hogy depi mindig is létezett, csak most jobban van időm foglalkozni vele. Az más kérdés, hogy lassan mindenre azt mondják az emberek, hogy depisek.  Kb ott tartunk, hogy valaki depibe esik mert késik egy Naruto rész!

Úgyhogy szerintem van depi. (bár kicsit el van túlozva a dolog) És én is megjártam. De tovább kell lépni és nekem már jó régen sikerült. És általában én is boldog vagyok azóta.  

[Ayumichan]

Hogy tanultál e pszichológiát azt bárhogy értettem vagyis bele tartozik a neten könyvtárban stb. "hobbiból" szerzett anyag is. 
Az előző hsz meg Syzygynek szólt. -aki szerint pszichológiát nem lehet tanulni (legalábbis én ezt olvastam ki szavaiból). 

[Zoicit]

Én nem tudom, hogy nem tud valaki kiépíteni kapcsolatokat. Még ha nem is az a fajta, aki mindenkivel barátkozik, akkor is valakivel csak beszélsz, vagy.... nem tom! Nem értem ezt!

Igen a példával pont ezt akartam kb érzékeltetni. Hogy lehet nem olyan nagy dolog neked valami, amit más meg világvégének tart kb. De látni kell, hogy kezelhető a dolog.

[Ayumichan]

Valakivel igen, de nem mindenki épít kapcsolatot könnyen, igen bele tartozok ez rám is kivetül, de nem 100%ban értettem magamra mások is lehetnek így ezzel nem vagyok egyedül a világban.
Az én esetem inkább, nem a kapcsolatokat nem tudom kialakítani (vagyis nehezen megy) inkább a megtartással van  a baj (az esetemben) valahogy mindenki eltávolodik tőlem. 

[Nikuccia]

Na és ez vajon miért van? - kérdezte a doktor. Mire Ayumi válasza: ? ?

[Saphira]

Ez a legnagyobb különbség amúgy a keleti és a nyugati filozófia között. A keleti arról beszél, hogy addig tágítod a tudatodat, amíg gyakorlatilag beleér "Istenébe" (Bár ez nem szerencsés kifejezés, mert nem egy személyre gondol) és feloldódsz benne.

Ez nem nyugati filozófia, ez egy vallás. Ami ráadásul nem is köthető kulturális szinten a korai nyugathoz. A nyugati filozófia a  korai iráni, mezopotámiai, görög és római kultúrában gyökerezett, és abból alakult ki legkorábban a hinduizmus, a zoroasztrizmus, majd később a buddhizmus (mindkettő nyugati iráni kultúrából nőtte ki magát és semmi köze sem volt kezdetben a mongoloid kelethez. Vagyis valamilyen szinten van, a tibetiek hozzátették a saját bön vallásukat, de ezt is az iráni zoroasztrizmus és indiai buddhizmus alakította olyanná, amilyen).

Később a kereszténység is táplálkozott valamilyen szinten ezekből a korábbi pogány kultúrákból, de az nagyrészt a sémi kultúrára vezethető vissza, és nem a nyugatira, amit később teljesen felcserélt, de a kettő mégsem keverendő. A perzsák kultúráját is elsodorta az iszlám, mégsem az iszlám jut eszembe, ha a Perzsa birodalomról van szó.

Bár ehhez megszámlálhatatlan óra, csendes magamba nézés és elmélkedés kellett.

Az a baj, hogy az nem mindig van. Sajnos.

A depresszió nem egy létező dolog szerintem

A depresszió egy BETEGSÉG. Semmi köze ahhoz, amit a mai emberek "depizésnek" neveznek. Tökéletesen rendszerbe foglalható tüneteket produkál.

Próbálna meg az ember az őskorban depressziósnak lenni, amikor minden nap meg kell küzdeni az élelemért.

Az attól függ. Az őskorban nagyon szoros kapcsolatrendszerekben éltek az emberek. Hihetetlenül egymásra voltak utalva, és a sok emberi interakció és egyéb cselekvés (vadászat, halászat, gyűjtögetés) miatt valóban eszükbe sem jutott idegeskedni, hiszen nem volt miért. Néha féltek, megijedtek, aggódtak, de ezek csak múló érzelmek voltak. Elvégre, ha megijesztette őket az oroszlán, elfutottak, és az ijedség elmúlt. Ha egyik nap nem sikerült a vadászat, sikerült másnap, és az aggodalom elmúlt stb.

Manapság viszont jellemző a társadalmi elhidegülés és a gyér emberi kapcsolatok, amiket talán észre sem veszünk. A társadalmi élet által megkövetelt rendszer (szoros időbeosztás, ismétlődések pl. munkában, iskolában) azt okozza, hogy az úgynevezett stresszfaktorok - szemben az ősivel, ahol csak rövid időre bukkantak fel - folyamatosan jelen vannak a szervezetben, azt folyamatos menekülésre, idegességre késztetik, mintha mindig veszély lenne és mintha mindig félni kéne valamitől. És mindemellett nincsenek ott a szoros emberi kapcsolatok sem, amik az őskorban jelen voltak.
A mai világ azonban olyan, mintha az őskorban egyedül kéne boldogulnod. Egyértelműen belerokkannál és beleőrülnél.
(Egyébként a biológia is jól leképezi az emberi- és mindennemű társadalmakat. Az idegrendszer fejlődése közben például rengeteg idegsejt kialakul, ennek a fele azonban a születés előtt elpusztul. A pusztulást két dolog határozza meg: az egyik, hogy nem expresszálnak egy olyan gént, amit a többi sejt igen. A másik, hogy nem tudnak kapcsolatokat kialakítani a többi sejttel. Ott maradnak egyedül magukra hagyatva, nem képesek a többiekkel kommunikálni, és ez a halálukhoz vezet. A depresszió ugyanez, csak kevésbé extrém forma.)

Nem hiába hívják a lelki problémákat civilizációs betegségnek, hiszen pont a társadalmi rendszer okozza őket, ezért nem lelhetők fel a természeti népeknél. Úgyhogy, ha valaki sajnáltatja az afrikai éhezőket, arra is lehet esetenként gondolni, hogy az afrikai éhezők lelkileg sokkal kevesebbet szenvednek, mint a civilizáció börtönébe zárt fejlett világ. És a lelki fájdalom sokszor sokkal fájdalmasabb a fizikainál.

Az ősember folyamatos stresszben élt és viszonylag fiatalon halt meg.

Az ősember nem élt folyamatos stresszben, ahogy a szarvas meg a farkas sem él abban. Ezzel szemben a mai ember abban él, mert ezt a rendszer tartja fenn. A gyári telepeken nevelt disznók szintén abban élnek, mert az ember stresszes környezetet teremt nekik. De a természetben a stressz mindig csak időleges volt, sohasem folyamatos.

A depi ellen egyébként úgy tudsz harcolni, hogy barátokat szerzel és kapcsolatokat építesz ki.

Ez nagyon igaz, és az idegsejtes példám is illik hozzá.