Megnéztem a
Thor 2 című filmet premierben. Először is, soha nem láttam, (tudomásom szerint) semmit se premierben. Zsúfolt nap volt, munka után is, de álmos annyira nem voltam.
Na de a film. Nem azt mondom, hogy kibebaszottulk*rva jó volt, de nem bántam, hogy megnéztem sőt.
Natalie Portmant én személy szerint nagyon szeretem. Már régebb óta Leon a profi stb, szerintem egy szép nő, nagyon is és jó színész is.
Itt egy kis kritika a cinestar.hu -ról, amivel többnyire egyet értek, a sztorit konkrétan nem írja le, de olvassátok el, ha érdekel.
Spoilermentes kritikánk: Ne legyenek kétségeink afelől, hogy mire számíthatunk a Thor: Sötét világtól, mint lényegében minden Marvel filmtől: a lényeg, hogy bizonyos határok közé beszorítva lavíroznak a rendezők, garantálva a Disney számára a biztos bevételt és a nézőknek a kötetlen szórakozást. Éppen ezért nem igazán számíthatunk kimagaslóan drámai eseményekre, amik alapjában véve rengetnék meg a Marvel filmes univerzumát (ezalól talán kivétel lesz a Bosszúállók 2 Joss Whedon miatt), ennek ellenére megeshet, hogy egy-egy bátrabb direktor úgyis képes meglepni minket, hogy figyelő szemek kísérik minden lépését. Hogy miért mondjuk el mindezt? Alan Taylor valószínűleg pont ezt a kategóriát képviseli, hiszen a 2011-es Thor folytatása - amellett, hogy egyértelműen biztonsági játék a stúdiótól - bizonyos eseményekkel képes megdöbbenteni nézőjét, másokkal pedig elgondolkodtatni a szuperhősfilmek jövőjét illetően.
De ne vegyük ennyire komolyra a figurát, hiszen a Thor: Sötét világ elsődleges célja továbbra is a szórakoztatás, amelynek alapköve maga a casting, hiszen ismert színészek, bejáratott karakterek nélkül nincs siker, ezt Hollywood illetékesei akkor is kívülről tudják, ha álmukból keltik őket. A Marvel alkotásait ezen a téren nem érheti szó, hiszen tökéletesen működik a gépezet: a megfelelő aktorokat találják meg a megfelelő szerepekre, tisztában vannak azzal, hogy ki mire képes és abba a kategóriába küldik. Például úgy tűnt, hogy Chris Hemsworth az első részben - és a Bosszúállók elején is egy kicsit - nem találta a helyét olyan nálánál tehetségesebb színészek körében, mint Tom Hiddleston vagy Robert Downey Jr., ám azóta letolt pár filmet, nem kevés tapasztalatot szerzett (lásd a zseniális Hajsza a győzelemért c. Ron Howard filmet) és megbízható karakterszínésszé vált.
Nincs ez másként a mellékszereplők esetében sem, hiszen Tom Hiddleston továbbra is remekül hozza Loki figuráját, nem véletlenül döntött úgy a Marvel, hogy kibővíti a jeleneteit, hiszen a Thor: Sötét világ akkor működik a leggördülékenyebben, mikor ő a vásznon van, tulajdonképpen ő a főszereplő és nem Chris Hemsworth. Mindenki más is pont azt a szintet hozza, amit tőlük elvárnánk, sőt, egyes karakterek még meglepetést is tudnak okozni, érdemes figyelni például Odint (Anthony Hopkins) és feleségét, Friggát (Rene Russo), vagy Darcyt, aki egy személyben jelenti a film poénforrását. Stellan Skarsgardból viszont sikerült egy paranoiás, hol ruha, hol ész nélkül rohangáló idiótát faragni, amit nehezen tud a néző befogadni és a hozzá kapcsolódó jelenetek is valahogy elütnek a többitől.
A színészek tehát nagyrészt fejlődtek a korábbi epizód óta, de mi a helyzet a látvánnyal? A megjelenítés terén szintén javulást fedezhetünk fel, arendező, Alan Taylor elképzelései és a Trónok harcával szerzett tapasztalata egyértelműen érezhető a látottakon, amik leginkább a csatákon és a jelenetek beállításán érezhető, de a karakterek egymás közötti kapcsolatán és a dialógusokon is látszik, hogy Taylor ha máshogy nem is, de tanácsokkal és kreatív ötletekkel ellátta a háromfős forgatókönyvírócsapatot. A különböző figurák kidolgozottságára sem lehet panaszunk, hiszen Malekith megjelenése tekintélyt parancsoló, a sötét elfek az utolsó szálig jól kitaláltak, de ugyanez elmondható minden díszletre, jelmezre vagy maszkra, amit csak láthatunk: a részletekre is nagyon odafigyeltek, ráadásul hálistennek' már nem egy kisváros névtelen utcájában játszódik a jelenetek döntő többsége, hanem Londonban forgattak, ami remek hátteret szolgáltatott a filmnek, nyerő döntés volt a stúdió részéről. Sokat változott Asgard látképe is, végre-valahára nem a Kenneth Brannagh által elképzelt, nyomokban gicces és színes változat (ami abban a kontextusban működött) tárul elénk, hanem egy részletesebb, kissé komorabb kiadás.
Színészek pipa, látvány és rendező pipa, mégis mi maradt még? Maga a történet, ami a Thor: Sötét világ szíve-lelke kellett volna legyen, mégsem tudott több lenni egy klisékkel, nagyrészt kiszámítható fordulatokkal és nagyon is várt fejleményekkel teli sztorinál, amelyben a kockáztatni alig-alig merő írók mellett a marketing is ludas, hiszen még nem sok meglepetést hagynak a számunkra az ötvenedik trailer, a huszonharmadik tv spot és a négyszázadik kép után. Való igaz, a filmipar mai trendjei alapján értékét vesztette az a mondás, hogy jó bornak nem kell cégért, azért az ilyen szintű hype még a legkitartóbb rajongó gyomrát is képes megülni. Visszatérve a szövegkönyvre, Thor és Loki karakterei közöt remekül lavíroznak a megfelelő feszültséget és érzelmeket adagolva, a film akkor működik a leginkább, mikor ők ketten szerepelnek és nem kevés geg, valamint humor köthető ezekhez a jelenetekhez, amik meglepő módon kiegészítik azokat a drámai pillanatokat, amikre elsőkörben nem is gondolnátok, mégis lesznek. Malekith alakításának egy része viszont a vágószoba padlóján végezte, ennek köszönhetően nem is igazán tudjuk átérezni a haragját, nem értjük meg teljesen a tettei mögött rejlő okokat - mintha egy epikusságra tervezett gonosz lenne (Christopher Eccleston előtt egyébként le a kalappal), amit a vágók részben kiheréltek, így bármennyire is szerettük volna, nem lesz akkora hatása a tetteinek, mint teszem azt a Batman-trilógában bármelyik gonosznak.
Nem mehetünk el szó nélkül a további hiányosságok mellett sem. Brian Tyler egyszerűen felejthető zenéket komponált, hiszen a témák döntő többségét már a mozi kijáratánál elfelejtjük és azt a pár jellegzetes motívumot is, ami esetleg megpendít bennünk valamilyen húrt, azokat is nagy nehezen tudjuk csak felidézni, amely bárhogy is nézzük levon a Thor: Sötét világ élvezhetőségéből. Ugyanez a helyzet a magyar fordítással is, ami csak egy-két helyen döcögött és ezt a filmnek nem vethetjük a szemére, de elég illúzióromboló a sötét elfek helyett sötét tündéreket hallani, mintha Csingiling jelenne meg lelki szemeink előtt fekete bőrruhában és sátánista jelekkel kidekorálva. Emiatt nem vontunk le százalékot, de picit frusztráló volt, mégha banális dologról is van szó.
Összességében véve a Thor: Sötét világ nagyon is rendben volt, hozta azt a szintet, amit elvártunk tőle, bizonyos esetekben meg is haladta, viszont Malekith lehetett volna sokkal kidolgozottabb gonosz is, kaphatott volna a történet több szívet és szerethetőséget, de nem lehet így sem kifogásunk Alan Taylor munkája ellen. Több mint korrekt alkotásról van szó, amelyen valószínűleg remekül fogunk szórakozni és ha eddig tenyérbemászó is volt Tom Hiddleston képe, itt biztosan az is megkedveli majd, aki eddig zsigerből gyűlölte, ahogyan pár mellékkarakter is belopja magát a szívünkbe úgy, hogy szinte észre sem vesszük. A film befejezése pedig arra utal, hogy Asgard még visszatér, ahogyan Thor is, hiszen a nézőknek szükségük van az efféle fantasy kalandokra.
-----------------------
Még annyit, az én részemről, hogy eleve szeretem Loki-t (Tom Hiddleston) s a poénok 85%-át tényleg Ő hozza, de a többiek is jók. A történet aranyos, de szinte már túl egyszerű azért, mégis mondhatni "izgalmas" volt mert nem laposodott le.
Szerintem, ha moziban nem is, de egyszer érdemes megnézni, főleg, ha láttátok a Thor első részét és/vagy az Avengers c. filmet.
------------------
Más.
Gdat, én kiskoromban szerettem Jar Jar-t, de akkor kicsi voltam, későbbi újra nézésekre, már nem szívelem annyira. Viszont anno a tesóimmal játszottunk valami jó kis Star Wars játékkal. Uh ott Jar Jar világa a víz alatt (nevére nem emlékszem) nagyon jó volt.
