Ez sem vicces, de azért elgondolkodtató.
Tegnap elmentem a fül-orr-gégészetre, ahol muszáj volt felírniuk nekem egy antibiotikumot. Ebben csak az a szép, hogy az a szer már hónapok óta nincs forgalomban, mert a gyártó felfüggesztette a gyártását! Ezt elmondták minden patikában, ahol megfordultam. Készleten sincs több. Erről nem is tudott az orvos? Visszamentem, hogy írjon fel egy másikat. ( az elsőre kért gyógyszernek helyettese sincs, olyan extrém hatóanyaga van.
) Azt mondta, eddig mindig volt belőle. Eddig!
Az létezik, hogy vannak olyan emberek, akik ha nem lehet kapni valamit, akkor inkább nem veszik meg? El tudom képzelni, hogy nem mindegyik beteg volt hajlandó visszamenni más receptért. Igazán szép.
A másik dolog pedig az, hogy ma bezártak tesi előtt a lányöltözőbe.
Egész egyszerűen azért, mert épp az öltöző mosdójában voltam, mikor jött a tanár, kivitte a többi lányt és bezárta az ajtót.
Kopogtattam, a portás meghallotta és kinyitotta az ajtót. Azt mondta, kimentek az udvarra. Mikor kiértem, már javában futották az iskolakört. Ami a jelentés után kezdődött. 17 emberből egynek sem jutott eszébe, hogy esetlegesen merre lehetek, ha egyszer velük öltöztem át? Nem, egyetlen egynek sem. Bár közöttük csak egy lány a barátnőm, a többi csak osztálytárs. ( óriási a különbség ) Azonban ő, állítása szerint elképzelni sem tudta, hová tűntem. Pedig a tornasorban is mellette is állok. A tanár pedig, ha nem nyitotta volna ki a portás az ajtót, hogy kijussak,akkor beírt volna igazolatlannak. Nem lett volna rá mód, hogy bebizonyítsam, merre voltam. Mondjuk így is elég dühös volt.
Pénteken én feleltem matekból. Nos, a matektanárnak az a szokása, hogy megkér mindig egy másik tanárt, hogy mondjon egy számot 1-30 között, és az az ember felel, aki a névsorban az adott számú. Kijelentette, hogy a magyar tanár mondott számot.
7-es. Még szép, hogy tudtam, hogy én vagyok! Azonban, mielőtt kimondta volna a nevem, hozzátette, hogy a magyar tanár nem így akarta, de így sikerült. Még szép, hogy nem így akarta! Én vagyok az egyedüli az osztályból, aki matek-biológia tagozaton humán beállítottságú inkább, és szereti a magyart. Azontúl még írással is foglalkozom, az irományaimat pedig kedveli. Szóval, ebből kifolyólag én vagyok az utolsó, akit ki akart sorsolni e nemes feladatra.
Természetesen tanultam a szóbeli felelésre. ( mertem volna nem tanulni? ) Azt hittem, hogy nem foghat ki rajtam ez a téma. Csak éppen elfelejtettem, hogy a számológépem kölcsönadtam valakinek előző nap, és nem kaptam vissza. Gondoltam, hogyan hatványozzak törteket számológép nélkül, és ha logaritmussal kell a kitevőt kiszámolni? Elsápadtam. Más számológépét nem tudom kezelni, ugyanis nem vagyok akkora lángész, hogy egyből felfogjam, mit kell vele csinálni. ( az én számológépem egy kínai kütyü, és minden másképp működik rajta, mint általában a márkásabb holmikon ) Nem voltam képes kiszámolni a behelyettesítés után az eredményt. ( Azelőtt minden elméleti kérdésre tudtam a választ ) Kijelentette, hogy törtekkel nem kéne elfelejteni számolni, és mi az, hogy nincs számológépem, különben meg fejben miért nem vagyok képes megoldani? A matektanár egy nagyon nyugodt ember. Az életben ilyen dühös még nem volt. Közepes lett. A csapat ledöbbent. Közepest az szokott kapni, aki az elmélet egyik felét tudja csak, ( két kérdés van, ha az egyiket nem tudja, kapásból csak 4-es lehet, ha a másodikat sem, akkor 3-as ) a képletet nem tudja fejből és kiszámolni alig. Vagyis négyest kellett volna kapjak, mert csak kiszámolni nem tudtam. Nem is lényeges.
A vicc csak az, hogy a lány, akinél a számológépem volt, odaadta egy osztálytársnőmnek, hogy adja nekem vissza. Az osztálytársamnak pedig akkor sem jutott eszébe, hogy a számológépem az ő padjában van, mikor ott bajlódtam a táblánál. Kedden került vissza hozzám a gépezet, miután kérdőre vontam a lányt, aki flegmán odavetette:
- Én ugyan nem kaptam semmilyen számológépet! Bár, van egy a padomban...fogalmam sincs kié, nézd meg.
- Ez az enyém.
- Akkor jó.
Semmi bocsánatkérés, vagy valami hasonló. Azt eddig is tudtam, hogy nem kedvel, azt a lányt, akitől a számológépet kapta, meg végképp nem, de, ha ez őt boldoggá teszi, hogy pórul jártam, akkor gratulálok.
A legjobb barátnőm nemrég kijelentette, hogy milyen szánalmas vagyok, aztán úgy tett, mintha mi sem történt volna. Mert neki igaza volt abban, hogy, hogyan vagyok képes azzal a felfogással élni, hogy olyankor sem szeretek vitatkozni, ha éppen porig akarnak alázni. Mert meg kellene védenem magam.
Azért, mert a mi iskolás társadalmunkban én vagyok a piramis legalja. Nem, nem érdemeltem ki. Nem, nem vagyok rosszabb, mint bárki más. Nem, nem vagyok szánalmasabb, mint bárki más. Egészen egyszerűen belefáradtam abba, hogy mások értelmetlen vádaskodásaival foglalkozzam, lereagáljam őket és még vitába is szálljak ellenük. Én vagyok az 1 a 100-ból. Soha nem volt esélyem ellenük. Vannak ők és vagyok én, a számkivetett. Kár, hogy ezt csak 11 év iskolába járás után fogtam fel, különben annyi mindentől megkímélhettem volna magam. Hány ember van még így ezzel! Csak van olyan, aki ebbe képes beleőrülni, sajnos.
Az ok, amiért a szánalmas vicceken, mint Móricka esetei, azért nevetek, mert túlontúl egyszerűek. Néha szükségem van erre az egyszerűségre, hogy ne keressek filozófiai magyarázatokat mindenben. Fárasztó értelmet keresni mindenben....
Bocsánat az OFF-ért.
