Nem szeretnék ennél jobban belemenni a történetbe,ezért vágjunk is bele a közepébe, kezdjük a pozitívumokkal: Gyönyörű grafika, kiválóan koreografált jelenetek, szinte élvezet nézni, ahogy játszanak. Csodálatos a karakterdizájn, külön tetszik, hogy a csodák generációjának tagjai mind más színű hajjal vannak megáldva, ettől még színesebb szó szerint a társaság. A csapatszellem, a barátság kötelékének kihangsúlyozása fontos szerepet kap, így az üzenete is rendben van. Ahogy az előző sportos animéknél, úgy itt is megvan a játék szeretete. Ez nem olyasmi, hogy szeretem csinálni, itt olyan szenvedélyek mozgatják a karaktereket, amitől csak ámul az ember. Ahogy beszélnek róla, ahogy magyarázzák a stratégiát, ahogy játszanak valami elképesztő. Az összes meccs amolyan epikus csataként van ábrázolva a maga módján, hiszen nem csak fizikailag, de szellemileg is összecsapnak a versenyzők. Szóval az egész játék szeretete nagyon tiszteletre méltó, és bár eleinte furcsállhatjuk azt a jelszót, amit a Csodák Generációja használt: Győzelem mindenek előtt, azonban később Kurokonak sikerül felnyitnia a szemüket, hogy a kosárlabda nem hiába csapatsport, a győzelem mindenkié, és a játék szeretetével lehet igazán nagyot aratni.
És akkor folytassuk azzal, ami eleinte nagyon elvette a kedvemet ettől az egésztől. Ami számomra kb az első tíz részt, fogcsikorgatós, falra mászós agyrohasztássá tette, az a folyamatos (sajnálom erre nincs jobb kifejezés) pénisz összeméregetés. Tudjátok, amikor egyfolytában megy a rizsa, hogy mi sokkal erősebbek vagyunk, de nem is, ti csak gyenge csírák vagytok, majd jól felmossuk veletek a pályát. És valóban semmi esélyük nem lenne, ha nem ők lennének a főszereplőék, így viszont bármilyen nehéz ellenféllel találkoznak, és el van mondva ötvenszer, hogy semmi esélyük, mégis győznek akár csak egy ponttal is, itt volt az a pillanat, amikor lehajtottam a laptopom képernyőjét és jó időre eltettem a sorozatot messzire. Ám a karakterek tetszettek (mondjuk, amikor majd tíz rész után, Kurokotol még mindig megijedt a Kagami, attól már lerohadtam) de nekem piszkálta a csőröm a folytatás, mert nem hittem el, hogy ennyiről szól ez, és komolyan megéri esélyt adni neki, csak túl kell lendülni azon amit, rizsáznak. Ha már beszéd, azt nem tudtam felfogni, hogy a pályán be nem áll a szája egyiknek se. Ott is nyomatni kell a süket dumát, hogy, hű de ki fogtok kapni, aztán persze nyernek. Ennek a szócséplésnek tehát semmi súlya, csak nyújtja a rész hosszát. Tehát az első tízen pár részt én hihetetlenül untam, sőt néha kifejezetten idegesítő volt, de szerencsére az érzelmi töltet, a kötődés, a kapcsolatok és a kifejezetten jóra sikerült karakterek, és az amúgy izgalmas meccsek (már amikor eltudom felejteni, hogy úgy is győznek) megmentik a szériát.
Összességében ajánlani tudom azoknak, akik nem kapnak egyből agyhúgykövet az első pár résztől, mert valljuk be, szükség van egy más szemszögre a dolog elviseléséhez, kosarasoknak kötelező, valamint aki szerette a Freet, és a hozzá hasonló sportos animéket, annak ezzel sem lesz gondja.
Szerkesztette: Rikiya - 2019.04.16. 01:23
- Szerinted mikor hal meg egy ember?
(...)
- Amikor elkap egy gyógyíthatatlan betegséget?
- Nem. Hanem akkor... ha elfelejtik.
