Shounenekkel általában akkor kezd el baj lenni, amikor az erőszintek átmennek a hülyeség kategóriába. Amikor a beugró erőszint egy hegy, kontinens, vagy akár egy bolygó elpusztítása, az látványosnak látványos, de ennyi erővel akár egy helyben is állhatnának lézersugarakat, vagy akármi mást lövöldözve egymásra és majd az veszít, aki előbb kifárad. Persze azt is meglehet jól csinálni (pl Kenichi), csak nem mindig sikerül. A Narutoban pl elég hülyén vette ki magát, hogy a történet legelején még Naruto konkrétan le lett hülyézve amiért a szemtől szembeni harcot választotta a lesből támadás helyett, a végén meg meteorokat hajigáltak egymás fejéhez. Itt viszont már Hendricksont is úgy győzték le, hogy megdobálták a legerősebb támadásaikkal, aztán egyszer csak nem bírta tovább. Arra akarok kilyukadni, hogy ugyan a Démonkirály karaktere unalmas volt, a harc második felvonása pedig elég erőltetett, nem mondanám, hogy olyan hű de nagy csalódást okozott volna. A legtöbb (ha nem az összes) ellenség motivációja a történet során kb annyi volt, hogy ők most gonoszok és ennek ellenére volt jó a történet. A Tíz Parancsolat viszont túl erős volt és a bűnöknek meg kellett erősödniük, de a mellékszereplőknek már nem volt indokolt ekkora fejlődés, így az lett a vége, hogy lemaradtak és már csak az a szerepük, hogy remélik, hogy a jófiúk győznek. Szerintem ez a legfőbb gond.
"Sárkány vagyok, mert az akartam lenni."
"Do what nobody does, to achieve what nobody has."