A Hátrahagyottak
Gyerekek... nehéz szavakba önteni mindazt, amit most érzek, de megpróbálom. Nemrég láttam a jutyubon a Retroshock videóját és az eszembe juttatta, hogy még mindig nem fejeztem be a sorozatot. Hát megnéztem...
Kezdem a sztorival. A történet szerint a Föld lakosságának durván 2 százaléka hirtelen eltűnik és senki sem tudja, hogy hova és hogyan. Teljesen random az eltűnések száma. Egy anya épp a gyerekét tolja a babakocsiban, aztán hirtelen eltűnik. Valaki az autóját vezeti és eltűnik. Egy anya a gyerekeinek mondja, hogy készüljenek fel a sulira, de eltűnnek. Nem tudni hogyan és miért, de eltűnnek és már ez önmagában is brutálisan erős alapokat teremt.
A sorozat innentől kezdve Garvey család életét követi nyomon, ki kikacsintva a szerelők múltjába és jövőjébe. Az ő szemükkel közvetíti felénk, hogy mi történt azzal a világgal, ami hátramaradt az eltávozás után.
Egyszerűen tökéletes a széria atmoszférája, a karakterei a képi és hangi világa, a hangulata, a mondanivalója. De mielőtt nekiestek, muszáj előre szólnom, hogy ne fogunk válaszokat kapni. Legalábbis nem úgy, ahogy gondolnánk.
Ez a sorozat nem az eltűntekről szól, hanem azokról, akik itt maradtak. Keresik a válaszokat, de sosem lelik meg őket. Minden rész egy adott szereplő vívódásait, vágyait, érzéseit mutatja be, emiatt válik minden egyes epizód egy igazi érzelmi hullámvasúttá. Mert minden részre jut egy gyönyörű, egy rendkívül mély és egy rendkívül sötét pillanat. Minden szereplő a saját démonaival küzd meg azért, mert ő itt maradt, a gyereke/férje/felesége meg nem. Emiatt válik számomra (is) a Hátrahagyottak a Lost után a legmélyebb és legemberibb szériává amit eddig láttam.
Nincs egy rész, ami után nem úgy álltam volna fel a monitor elől, hogy ne lett volna egy "hűha" érzésem, vagy ne lett volna könnyes a szemem attól, amit láttam. Mert a sorozat ezt teszi az emberrel. Átrobog az érzésein, mint egy tank. Kifacsar belőle mindent azzal, ahogy képes szemléltetni egy ember legsötétebb pillanatait. És amilyen képi és zenei világgal teszi azt... Max Richter olyan gyönyörű és élő zenét komponált a sorozathoz, amely együtt lélegzik azzal és nem engedi el azt. Mint Zimmer a Csillagok Közöttben, vagy mint Giacchino a Lost-ban. Egyszerűen nincsenek szavak arra, amit az ember lát, hall és érez, mialatt ezt a remekművet nézi.
A színészi játék is lenyűgöző. Nincs egy karakter sem, akit túlírtak volna. Nincs egy színész sem, aki nem illene az általa megformált karakterhez. Mindenki a maximumot nyújtja és sosem zökken ki a szerepéből. Szinte elhiszi a néző, hogy ezek az emberek léteznek, annyira tökéletesen vannak megírva.
Nem mindenkinek fog bejönni ez a stílus, ez a megközelítés, de aki vevő az efajta mélységre és hangnemre és tökéletességre, az a sorozat minden egyes percét élvezni fogja még akkor is, amikor úgy küzd a könnyeivel, minta 16 éves tini ribanc, akit nem engedtek ez az anyukáék a Soundra. Mert ez a sorozat azoknak készült, akik válaszokat akarnak, de közben félnek megtudni azokat. A sorozat egészen a végéig nem fog válaszokkal szolgálni és amit elénk tár, az sem az lesz, mint amire számítottunk. Nálam az utolsó 3 rész érte el az a csúcspontot, amit a Lost vége állított fel és sikeresen meg is ugrotta azt. Ami az utolsó részben történik, az egyszerre elgondolkodtató, megrázó és felemelő. Mert az lesz az a pillanat, amikor mindenki révbe ér és választ kap a kimondott, vagy gondolt kérdéseire.
Épp ezért mondom, hogy kell egyfajta befogadó készség ahhoz, amit a Hátrahagyottak nyújtani szeretne, de ha ez megvan, akkor a legszebb 3 évados érzelmi hullámvasút vár a nézőre.
Mindent elmondtam amit akartam, ez a széria 11/10. Nézzétek meg.